Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Ordódy Katalin: Mediterrán széllel I. (útijegyzet)
Ilyesmikről beszélgettünk vacsora közben a Galata toronyban, s az egyetértés vidám, holdog mámorral töltött el bennünket s tartott össze mint láthatatlan abroncs. Egyedül Sevilay maradt körön kívül, őt nem érdekelte, nem kötötte le igazán semmi más saját boldogtalan szerelmén kívül. Néha figyelt ránk, tett egy megjegyzést, s boldog volt, hogy hozzánk csapódhatott, hisz nehezebben elviselhető, unalmasabb estéje is lehetett volna. Vacsora után még nem tudtunk szétszóródni, még tele voltunk várakozással, szén- savasan pezsgett a levegő körülöttünk, beszélni akartunk, míg egy-egy percre el nem némítottak a muzsika hangjai, teljesen ki akartuk hörpinteni az éjszaka kelyhét. Fölöttünk a bárban az elmaradhatatlan hastáncát járta egy táncosnő. Teste gyöngyházfényben derengett a helyiségre boruló mélykék világításban. Csak egy pillantást küldtünk elmenőben befelé, a lift leröpített a Café Orientalba. Reggel magunk mögött hagytuk az isztambuli nyüzsgést. Jó volt tudni, hogy vissza, utunkban még megállunk itt. Első ízben kóstoltam bele, milyen öröm is két marokkal osztogatni azokat a kincseket, látnivalókat, amelyeket én magam már jól ismertem. Útba ejtjük Tekirdagot, azaz Rodostót. Milyen megilletődéstől elszoruló szívvel álltam itt tíz évvel ezelőtt! Akkor még a Rákóczi Múzeum zárt ajtó mögött porosodott, úgy kellett felkutatni a hölgy lakását, akire a kulcsot bízták. Akkor csak az én lépteim verték fel a szendergő csendet, egyedül álltam szemben a múlttal, s szinte érintettem ujjammal történelmünk e véres, dicső s szomorú fejezetének lapjait. Ma egészen más kép fogad. Az előcsarnokban múzeumi alkalmazottak szedik a belépődíjat, árulják a fényképeket, a fali polcocskák teli vannak itthagyott névjegyekkel, virágokkal, nemzetiszlnű szalagokkal — tanúsítván, mennyire megnövekedett a magyar •turisták száma s érdeklődése e hely iránt. Most sem vagyunk egyedül. Egy magyar- országi házaspárral s három romániai fiatallal találkozunk össze. Állunk az ebédlőteremben, beszélgetünk, ahogy turisták szoktak, ki merre járt, hová tart, de a hely atmoszférája belső, rejtett tartalmat adott csevegésünknek, az összetartozás láthatatlan kötelékét fűzve körénk. A múzeumi anyag is meggyarapodott, rendben tartott, szépen gondozott hely lett a Rákóczi-emlékházból. Alattunk a tenger harsog, táncolnak a kikötött csónakok, de a nagy canakkalei komp, amelyen^majd átkelünk, meg sem érzi, hogy ma szeszélyes kedvében van a víz. Gyomra tele autóbuszokkal, teherautókkal, személygépkocsikkal, emberekkel, sőt még állatokkal is. Kér kedves kíváncsi kecskegida nézeget át hozzánk a korláton túlról. Gazdájuk miután odakötötte őket, gondtalanul beszélget útitársaival. Kiszállok a kocsiból, hogy ne mulasszam el a látványt, mint szeli át a Dardanella karcsú derekát a komp. A víz felett ritkán mozdulatlan a levegő. Sirályok szállnak a szélben tétovázva. A felső fedélzeten kisfiúk hordják az utasoknak az elmaradhatatlan teát. Kedvem támad felhörpinteni egy pohárkával, de nem tudok a kisgidák közelében elmenni anélkül, hogy meg ne simogassam őket. Megfogom a korlátot, hogy áthajoljak rajta, de jaj! A tenyerem ragacsos lett. Elkapom a korláttól, megfordítom, nézem, semmi kétség. A korlátot frissen mázolták fehérre. Tanácstalanul topogok, majd gaz mentőötletem támad. A fekete kisgida szarvára, fejére simítva tenyerem, mi tagadás, rátörlöm a festéket. Teát inni sincs már kedvem, rossz lelkiismerettel beülök az autóba. Egyszer csak látom ám, hogy más utasokat is vonzanak a kedves állatok. Odamennek, megfogják a rácsot... Ugyanaz az eset, mint az enyém. Ugyanazok a mozdulatok. Körülnéznek gyorsan, látja-e valaki őket, és a kézenfekvő megoldást választva suttyomban a gidák szőrébe törlik a festékes kezüket. Mulatok magamban, hogy más is úgy járt, mint én. De mikor a harmadik és a negyedik próbálkozó tart a kiskecskék felé, már hangosan inevetek. Észre sem vettem, hogy kikötöttünk az ázsiai oldalon. Eltart egy ideig, míg az óriás cet gyomrából kikecmergünk. Még mindig a fehérré vált kecskegidák esetén kuncogok, mikor látom, hogy az állatok gazdája is indulna a partra. Megfordul, keresi kecskéit, a szeme ide-oda jár, míg megrökönyödve rádöbben végül, hogy a két fehérre adjusztált kiskecske kell, hogy az övé legyen. Nem hisz a szemének. Hozzájuk lép, s akkor érti meg, mi játszódott le a háta mögött. Vérbe forgó szemmel néz körül, keresi a tetteseket, de csak ártatlan tekintetekbe ütközik. Tehetetlenségében hangosan szitkozódva
