Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Ozsvald Árpád: Don Quijote malmai - Koncsol László: Panasz és intelem

hogy nagy mohón s gyönyörben szaporítsa önmagát

— s gondolatot, barátom, sok pontos, igaz és szép szót,

remekül szervezett struktúrákat a sok

villával összehányt vagy szertezilált struktúrába,

rendet az anarchiába, észt- az ösztönei,

akaratot az elrendelés ellen,

talán azért, hogy olykor magába szálljon,

s lássa, hogy így is lehetne,

szépen, pontosan és igazul.

Mondom, ne kapkodj még a szívedhez, barátom, ne zuhanj el,

mert nem olyan még ez a nő, ez az élet, amilyennek

látni szeretnéd,

s még vár, még kellesz neki,

hogy általad jobb legyen, anyásabb,

hisz lelke mélyén érzi ő, hogy Te vagy az igaz.

Ne zuhanj el, mondom, légy erős, hiszen erős vagy,

csak elfáradtál megint, mert nehéz a terep,

gyakran kell lódulni szuronyrohamra, érte, a rongyért, és hányszor beton ellen, te jó ég, míg kevés a bajtárs, számosak a sebeid, s késik a fölváltó csapat.

Mégse kapkodj a szívedhez, barátom, az nem a szív, csak a látszat.

Tudom, tudom én,

tudván tudom, milyen nehéz,

és sejtem, mennyi ember tehetné jelmondatává,

amit az Andokban

Piers Paul Read szerint

Canessa mondott:

„Tedd, Isten, olyan nehézzé,

amilyenné akarod,

csak lehetetlenné ne tedd!“ —

Mert micsoda erők zuhognak ide, barátom, ebbe a mi törékeny töredék-világunkba, s ki tolvaj, tolvajt kiált, s jönnek a porhintő gépek, s jönnek a nagy vákuum-masinák, s ez a szív jobbra, az szív balra, amaz erre, emez arra, s futnál Te is erre-arra, de a sorsod nem akarja.

Mégse emészd magad, barátom,

hisz ahogy élsz s amit magadban forogva is megismersz, az nem szégyen, de győzelem.

Gondold csak el,

hány százezer ősödnek kellett