Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Mészáros Károly: Küzdelem a kutyával (elbeszélés)
Undorodva fordult el tőle. — Látod, kutyám, mi lett belőle? Érezte, hogy haragszom, mert behúzta a farkát, és elsomfordált. Miközben a tyúkkal bajlódtam, azon tűnődtem, mint lehetne elpusztítani ezt az állatot? Agyon kell csapni, nyilván. Igen ám, de hogyan? Gyerekkoromban pusztítottunk el kutyákat, ilyen nagyobbakat is. Zsákba raktuk, levittük a laposba, s úgy zsákostól felkötöttük a fára. Aztán addig vertük, amíg nyikkant. Ott a fa alatt nyomban el is ástuk. Csakhogy az tanyán volt, és mi gyerekek voltunk. Most pedig felnőtt vagyok, és falun élek. Meg aztán, hogyan teszem bele a zsákba? És hová viszem? Nem, már nem lehet megfogni. Vad lett, és félelmetes. Ha közelébe lépek, belém mar. Hogy a fene vinné el az egészet. Marad a bot. A bothoz azonban az előbbi indulat kellene. Harag, düh. Belőlem pedig már elszállt, csak a tehetetlenség maradt meg. Aztán gyorsan kifordultam a konyhából. Nem fog ki rajtam az a dög. Dühöm nincs, de sajnálatom se. Kegyetlen vagyok. Igen, ez kell neki: méreg! Manapság minden falusi háznál található. Nekünk is van. Két doboz patkányméreg. Jó nagy adagot kevertem az ételébe, s betettem az ólba. Finom, nyers tyúkhús kék halállal meghintve. — Nesze, ha szereted! Hazautaztam. Nem szóltam senkinek a dologról. Másnap azzal a biztos tudattal ültem autóbuszra, hogy nem lesz más dolgom, csak el kell ásnom a tetemet. Majd jő mély gödröt ások. A kutya azonban élt. Kitartóan élt. Hiába a nagy adag méreg, semmi kárt sem tett benne. Nyafog, éhes. Még a gyomrát sem rontotta el. Pedig egy lónak is elég lett volna! Milyen jó kutya lehetne, erős, szívós, s hogy néz azzal a bánatos szemével, laska fülét a szem mellé eresztve. A szeme azonban ijedten villog, kapdossa. Fél. Iszonyúan fél. Igen, a bot a kezemben. Ha nincs is ott, odaérzi. Tudja, ott kellene lennie. A bot a halál, nem a méreg! Nézegetem a husángot, az ősember ittfelejtette fegyvert ... Ha jól megsuhintom, nincs tovább. Csakhát az a suhintás ... Nem teszem meg. Még nem. Inkább újabb adag mérget keverek. Micsoda lelkierő kell egy kutya életének kioltásához! Az ember nézi, és látja benne az élőt. Különösen a szeme riasztó. A szeme él, villog. Nem beszél, de belőle minden kiolvasható. A kutyáknak a szeme a legbánatosabb; ha vidáman csaholnak, szemükben akkor is ott a ború. Nem, így nem tudom megölni, szemtől szembe ... Talán a méreg segít. A méreg azonban veszélyes játék. Ha megödsz egy állatot, többre is képes vagy — mondanák. Mindegy, ezt már vállalni kell. Mihamarabb kivégezni, aztán elfelejteni az egészet. Még senkinek sem szóltam a dologról. Titkolom, sunyin hallgatok. Igazi méregkeve- rőnek érzem magam, igazi gyilkosnak. Egy hét elröppent, a kutya még mindig él. A méreg lassan elfogy, s a kutya él. Már nem sokáig. Gyülemlik bennem a harag. Igen, ismét hatalmas indulat kerített hatalmába. Nincs tovább. Kesztyűt veszek, mint egy igazi gyilkos, megkeresem a fegyverem. Itt van az ólnak támasztva. Súlyos bot, vasnehezék a végén. Ha ezzel odavágok! Miért nincs már vége ennek a játéknak? Igen, ez csak egy játék. Ember vagyok, ■6 állat. Az én kutyám, én neveltem (ha rosszul is), én irtom ki. Megevett egy falka baromfit, akkora kárt csinált, hogy három halált is megérdemelne. Miért ingadozok mégis? Felemelem a botot, hogy lesújtsak. Miért áll meg mégis kezemben a bot? Micsoda erő tartotta fönt a magasban? Pedig most le kellene sújtani. A kutya itt fekszik előttem, a sarokba húzódva, ijedten a földhöz
