Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mészáros Károly: Küzdelem a kutyával (elbeszélés)

lapulva. Nem menekülhet. Ha a fejére ütök, biztosan vége. A fő, hogy egy ütéssel vége legyen. De mi lesz. ha mégsem döglik meg mindjárt? Ha vonítani fog?

Nem szabad vonítania. Ha jól eltalálom, biztosan nem vonít. A legrosszabb esetben elkábul. Aztán suhi! Oda neki másodszor is, aztán harmadszor. Üthetem, ameddig akarom.

Mégsem mozdul kezemben a bot.

A méreggel könnyebb. Ételébe újabb adagot keverek. Bár én is félek már a méregtől.

El kellene felejteni ezt az egészet.

Amikor a Mama megsejtette tehetetlenségemet, közbelépett. Előbb suhanc fiúkkal akarta elpusztíttatni a kutyát. Jöttek is, hogy majd lelövik.

— Mivel lövitek le? — kérdeztem.

— Légpuskával.

Azzal aligha. Csak verebekre jó.

Amikor a fiúk is meglátták, mekkora állatról van szó, lemondtak a vállalkozásról.

Vadászt kellene hívni, mondogattuk. De még alig van ismerősünk a faluban.

Még a tél beállta előtt kutyapecérek jöttek a faluba. A hangszóróban órákig hirdették, hogy kutyákat vásárolnak fel a községháza közelében.

Béla bácsi jött a hírrel. A Mama nem figyeli a hangszórót. Én pedig akkor éppen nem voltam a faluban.

— El kell vinni a kutyát — mondta Béla bácsi. — Jó pénzt adnak érte.

A Mama mindjárt kapott rajta. Csakhát hogy visszük el?

Béla bácsi maga vállalkozott a dologra. Madzagot kötött a nyakára, úgy húzta odáig.

— Alaposan megizzasztott — mondta később.

Én pedig alaposan megszorongattam az öreg kezét, és egy üveg bort adtam neki. Hatalmas súlyt vett le a vállamról.

Még egy darabig a kutyával álmodtam, aztán elfelejtettem az egészet.

Talán igaz sem volt.