Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)

a próza válságáról is. Nemzetiségi irodalmunk válságáról szintúgy már évtizedek óta vitázunk, holott nem ez a lényeges kérdés — hanem az, hogy irodalmunk él, hogy •egyre figyelemreméltóbb műveket produkál, ami mégiscsak egyfajta belső fejlődési folyamatnak a nyilvánvaló jele.

Képes-e napjaink csehszlovákiai magyar irodalma arra, hogy megfelelő színvonalú és megfelelő mondanivalójú műveket adjon az olvasónak? Véleményem szerint: képes. Képes-e megfelelő szintű műveket adni az egyetemes magyar irodalomnak? Véleményem szerint: képes. Tehát: élő irodalom a miénk. Hogy aztán válságban van-e, vagy sincs? Valószínű, hogy igen, de biztos, hogy él — ennek ellenére is.

Az irodalomról szóló irodalom közösségi tudatot szervező funkcióját tehát a mi kritikánk nem képes betölteni. Mennyiben játszhat ebben közre az önmagunkról és a világról való tudásunknak eddigi interjúim némelyikében már nyugtázott hézagossága?

— Azt hiszem, hogy itt be kell vezetnünk egy új fogalmat, ami az eddigi beszélgetéseiben talán még nem hangzott el, vagy ha igen, csak nagyon mellékesen. Ez pedig az írói programnak, egy-egy irodalom programjának a fogalma. Ugyanis elképzelhető, hogy irodalmunk éppen eleget, sőt meglehet hogy nagyon is sokat tud már önmagáról. S elképzelhető az is, hogy éppen ezzel a nagyon sokat tudással nem tud mit kezdeni, nem lévén pontosan körvonalazott programja. Az a véleményem, hogy a mi történelmi gondolkodásunk meglehetősen rapszodikus, tele van romantikus elemekkel, s főleg nincsenek egyértelműen tisztázva a nemzetiségi jövőhöz való kötődései. Márpedig egy- egy irodalom programjának a helyes történelmi gondolkodás az egyik lényeges összetevője. Arról van szó, hogy egy pozitív jövőkép igézetében vállalnia kell ennek az irodalomnak a közösségszervező funkciót. Meglehet, kicsit elvontan hangzik ez a megfogalmazás, holott csupán annyit jelent, hogy mindenkinek meg kell tennie mindent, amit csak meg tud tenni, ezek a tettek pedig további tettekre sarkalljanak. íróinknak tehát elsődlegesen nemzetiségünk megmaradása, jövője érdekében kell dolgozniuk.

Meglehet, hogy a mostani kérdésem elég furcsán hangzik, én azonban korántsem tartom annak, mivel meggyőzően és egyértelműen mindmáig nem válaszoltuk még meg: ki volt Fábry Zoltán? Pontosabban: ki volt, illetve ki lehetne a számunkra?

— Én azt hiszem, hogy a kérdést már megválaszoltuk, és egyértelműen vállaltuk Fábry Zoltánt. Más kérdés, hogy egyelőre még mindig nélkülöznünk kell olyan Fábry- monográfiát, amely egyetlen mű keretein belül, a maga teljességében, történetileg és irodalmilag, tehát esztétikailag is hitelesen, az értékmérés igényével elemezné az írót s életművét. Habár Fábry kisebb részmunkák által annyira benne él vagy legalábbis benne élhetne irodalomtudatunkban, hogy az említett monografikus mű szinte alig hiányolható.

Ezt azért én nem merném mondani.

— S még csak az sem igaz, hogy nem ismerjük őt minden vonatkozásban. Mert ismerjük. Illetve ismerhetnénk. Ha pedig mégis fölmerülhet, hogy nem ismerjük eléggé és miért nem, akkor ez egyértelműen a mi szegénységi bizonyítványunk. Olyan értelemben, hogy nem vagyunk képesek „folytatni” Fábry Zoltánt.

Ki volt tehát Fábry Zoltán?

Mindjárt két meghatározást is mondanék:

1. Számomra olyan szlovákiai magyar író volt, aki őszintén és következetesen tudta •vállalni azt a történelmileg időről időre másképp determinált írósorsot, amely a mi tájainkon adott volt.

2. Fábry Zoltán olyan író volt, aki mindvégig nagyon is következetesen tudta vállalni és képviselni, történetiségében vállalni és képviselni, a közép-európai szocialista gondolkodás minden lényeges elemét. Ez pedig nem kis dolog.

Fábrynak szemére szokták vetni, hogy miért bírálta meg Móriczot, Kodolányit, Ka- rinthyt, Kosztolányit, s miért magasztalt másokat, sokkal kisebb tehetségűeket, az egekig, amikor nyilvánvaló, hogy: egyik esetben is, másik esetben is tévedett. Csakhogy tudnunk kell, hogy az eszméknek is vannak „tévedéseik”. És különösen olyan eszméknek, amelyek őszintén és következetesen az életet, a társadalmi gyakorlatot akarják szolgálni. Ha egyszer majd megíródik a szocialista gondolkodás története,