Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)
akkor kiderül, mint ahogy már ma is világosan látszik, hogy ennek a gondolkodásnak a tévedései valahol nagyon is szoros összefüggésben vannak magának az eszmének a fejlődésével, s valójában mind-mind előbbre lendítették az eszmét is. Tehát képtelenségnek tartom Fábry Zoltán tévedéseit egész egyszerűen az ő erkölcsi érzékének kihagyásával magyarázni. Éppen azért, mert ez így nem lenne igaz. S mondjak egy harmadik definíciót is? Nem hiszem, hogy érdemes lenne tovább szaporítani ezeket a meghatározásokat. Nyilvánvaló így is, hogy Fábry ez idáig a legnagyobb szlovákiai magyar író volt, s nyilvánvaló az is, hogy ha valaki nálunk erre a legutóbbi fél évszázadra érvényes, korszerű eszméket szeretne találni, amelyek a kornak, ennek a történelemnek a gondolati igazságait is, akkor Fábry Zoltánhoz kell fordulnia. S vajon tehet-e többet egy író annál, mint hogy minden esetben a saját korát képviselje? Ml jellemzi a csehszlovákiai magyar értelmiséget, s melyek a legjellemzőbb vonásai? Egy tíz évvel ezelőtti írásában Ön így vélekedik róla: .. nagyon laza közösséget alkot, melynek kisugárzása elenyésző, és nem képes mágneshez hasonlóan erőt gerjeszteni maga köré." Vajon változott-e azóta e tekintetben valamit is a helyzet? — Azt hiszem, hogy igen, csak azt nem tudjuk pontosan megítélni, hogy milyen értelemben és milyen mértékben. Már most nyilvánvaló, hogy értelmiségünk megnyilvánulásai gyakoribbak, hangadó szerepe intenzívebb, mint azelőtt volt. Érezhető az előrelépés ám még mindig nem elég ahhoz, hogy értelmiségünk konkrét jelenlétét illetően egyértelműen érzékelhető lenne. Vegyünk egy példát: irodalmunknak az értelmiségünkre gyakorolt hatását, amit még mindig nem tudunk egészen konkrétan megítélni. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen könyveink hatnak és milyen mértékben hatnak. Érkeznek ugyan jelzések: egyes művek gyorsabban elkelnek, némely szerzőt gyakrabban és szívesebben hívják író-olvasó találkozókra, egy-egy vita során fölmerülnek irodalommal kapcsolatos problémák is, de maga az értelmiségünk még mindig eléggé láthatatlan közeg, amelyről, igaz, tudjuk, hogy már van, s már önálló életérzése is lehet, csak még nem tudja magát eléggé érezhetően kifejezni. „... néha nagyszerű érzés hazautazni. Ogy nevezném ezeket az utakat: a bizonyosság keresése” — írta egyik vallomásában. Vajon otthon érzi-e még magát, otthon tud-e még lenni a szülőfalujában, gyermekkorának nyilván a felismerhetetlenségig megváltozott világában? Megtalálható-e ott valóban az említett „bizonyosság”? — Ha az ember hazamegy, gyermekkorának régi faluját is keresi, annak ellenére,, hogy ez a falu már rég a múlté. De nem is annyira a régi valóságra szeretne rátalálni,, mint inkább — szóltam már róla — régi önmagára. Meglehet, hogy merő nosztalgia mindez, méghozzá elég vaskos nosztalgia, hiszen valamikori önmagunkat már aligha találhatjuk meg, mégis lelki egyensúlyunk visszanyeréséhez olykor talán éppen az lenne a szükséges, hogy valamilyen módon meg tudjuk találni egykori önmagunkat. Az nyilvánvaló, hogy ha olykor hazamegyek, egészen más falut találok, mint amilyet otthagytam; megváltozott az ott élők életmódja, megváltoztak az emberek, egyszóval minden megváltozott. De azért maradt még néhány olyan motívum, néhány olyan tárgy és objektum a faluban, ami még a régi. Ilyen például a hajlok, a présház. Ugyanott áll, ahol azelőtt, ugyanolyan, mint azelőtt és ugyanúgy van benne bor, mint azelőtt, s ha ott vagyok, segít felidézni a gyermekkoromat. De a vidék arculata — a dombok, az erdők, a szőlők sem változtak annyit, hogy ne ismernék rájuk. Miért van szüksége ezekre a pillanatokra az embernek? Nyilván amiatt a régi s talán örök emberi tulajdonság miatt, hogy a fiatalságára nagyon szívesen és nagy örömmel emlékszik vissza mindenki. Gondoljunk csak arra, hogy apáinknak vagy nagyapáinknak mekkora nagy, egész életre szóló élményt nyújtott például a katonaság. Az író számára pedig ezek a hasonlítgatások aztán azért is különösen érdekesek, mivel azokat a tartalmakat, élményeket elevenítik föl, amelyekből mint író táplálkozik. Érdekes kérdés, hogy vajon tudna-e ott élni? — Nyilván nem tudna. Nem tudna, mert időközben egészen más életmód lett a sajátja. Tehát még nyaralóként is kicsit idegennek érzi ott magát. Persze ez azért olyan paradoxon, olyan ellentmondás, ami nem igazi ellentmondás. Mert mégis otthon érzi
