Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)

Tóth László

....AZ ÍRÓT MINDIG A KÖZÖSSÉG EMELI A VILÁG ELÉ"

B

eszélgetés Duba Gyulával

Pozsony. Régi polgárház az első világháború előtt Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint épült Vigadó (Redut) közelében. Belváros, alig-forgalmas utca, tágas kapualj. Felballagok a harmadik emeletre, nézem az ajtón a névtáblát: Duba Gyula, szerkesztő. Becsöngetek; az ajtónyitás után akkora előszobában találom magam, mint a fél lakásom. Na jó, túlzók. De a következő helyiség, ahová belépünk, az író dolgozószobája, az mindenképp megvan akkora. Az első pillantásom a szemközti sarokból a szoba közepére néző íróasztalira esiik. Chippendalc-stílus, faragott díszek; a századforduló táján készíthették. A leginkább meglepő, hogy szinte alig van rajta valami, mindössze két-három könyv, az is már-már kínos gonddal elrendezve. Mintha nem is munkaasztalként szolgálna ez a bútordarab, csupán státuszszimbólumként. Ám annyi baj legyen. Különben is közítudott, hogy Duba Gyula kávéházi ember: a délelőtti órákat a patinás nevű Savoy ban vagy a Luxorban tölti, ott ír.

De nemcsak az íróasztal az egyetlen stílbútor ebben a szobában; látok itt még két biedermeier könyvszekrényt is, természetesen tele könyvekkel, ám megint csak a kínos rend az, ami zavarja a meglehetősen kusza tékákhoz szokott szememet. Aztán elterpeszkedem az egyik fotelban, s miközben a magnóval bíbelődöm, az író meg egy vodkásüveggel, szemügyre veszem a falakon a képeket is. Mednyánszky László festményére ismerek az egyikben, Tallós-Prohászka Istvánéra a másikban és a harmadikban is, majd megtudom, hogy őtőle még egy kép van a lakásban, amiként van Csordák Lajostól, Rákosi Ernőtől, Weiner-Král Imrétől és másoktól is. Talán az lenne a legjobb, gondoltam, ha ezt a beszélgetést valamiképpen ezekkel a képekkel kezdenénk.

Tudom, hogy erős szálak fűzik a képzőművészethez, s hogy gyűjti a festményeket. Hol és mikor kezdődött ez a mélyebb vonzalma a képzőművészet iránt?

— Hogy mikor kezdődött? Talán a hatvanas években, amikor is sikerült egészen véletlenül aránylag olcsón hozzájutnom néhány képhez. Eleinte egyszerűen jó volt tudni, hogy van néhány, valószínűleg értékes festményem, később azonban egyfajta kíváncsiság is társult ehhez: szerettem volna részletesebben tudni, hogy kicsoda az a művész, aki egyik-másik képet festette. A képek megéreztették velem, hogy a természetes emberi birtoklásvágy és tudásvágy kielégítésén túl rendkívül fontos az író számára lehetőleg „bévülről” ismerni, hogy egy másik művészeti ág alkotója hogyan és milyen eszközökkel veszi birtokába és ábrázolja a tárgyi valóságot. Érdeklődni kezdtem a festészeti stílusok, iskolák és korszakok iránt. Ma már elmondhatom, hogy érzésem szerint a prózámnak is adott valamit a képekkel való bíbelődés. Mindenek