Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)

előtt azzal az alapvető felismeréssel gazdagított, hogy a valóságot, a tárgyakat, a világ anyagi és szellemi dolgait nem elmondani kell, hanem megjeleníteni.

Egy Ideje igen érdekel a zene is. Ogy gondolom, hogy elsősorban az ember érzelmi életét gazdagíthatja: egyrészt jó alkalmat nyújt az érzelmi önelemzéshez, másrészt a formateremtés lehetőségeinek kimunkálását is ösztönözheti. Elég sokszor hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk mifelénk is a forma tartalomszervező szerepének, forma és tartalom dialektikus egységének a fontosságát, mégis az az érzésem, mintha nem igazodnánk kellőképpen ennek törvényszerűségeihez. Holott a forma sokkal mélyebb tartalmi egységet jelent mintsem gondolnánk.

Kitűnő szobrászunkat, Nagy Jánost idézem: „Az a szörnyű, hogy a művészek csupán a maguk szakmáját értik, s a másik művészettől dilettáns módon követelik a közérthetőséget. A saját művészi eszközeiken kívül mást nem ismernek. A legritkább eset, hogy egy író a többi művészeti ágak eszközeit ismerje és értse.” Hogy általában így van-e vagy sem, nem tudom teljes biztonsággal megítélni, ám a mi viszonyainkat vizsgálva feltétlenül van igazság Nagy János ítéletében. A csehszlovákiai magyar szellemi és kulturális élet egyre nyomasztóbban érezhető irodalomközpontúságáról mind több szó esik mostanában. Meglepő, hogy irodalmunk — a kivételek ellenére is — mennyire érzéketlen a társművészetekkel szemben.

— Hogy a ml kultúránk és szellemi életünk irodalomközpontú, az valószínűleg igaz. Csak akkor nem érzem ennek a tételnek az igazságát, amikor ezt az irodalomközpontúságot kizárólag literatúránk vétkeként értelmezzük. Mert ezzel mintha azt mondanánk, hogy irodalmunk valamilyen módon rákényszerítetta magát kulturális életünkre, ami természetesen így nem igaz. Az igazság mindössze annyi, hogy kulturális és szellemi életünknek az irodalom a legerősebb és legkézzelfoghatóbb, legfejlettebb ösz- szetevője. önmagában véve nem is tartanám feltétlenül szerencsétlen dolognak, hogy írodalomközpontúak vagyunk. A baj ott kezdődik, hogy művészeti életünk egyéb ágazatai fejletlenebbek vagy legalábbis szervezetlenebbek és akcióképtelenebbek, mint az irodalom. Ennek viszont az a következménye, hogy nem tudnak a megkívánt mértékben visszahatni az irodalomra, az irodalmi gondolkodásra, s nem tudják eléggé ösztönözni azt. Am ez is csak féligazság. Mert íróinknak is a szemére vethető egyfajta fáradtság, vagy inkább: lustaság, amiért nem képesek kellőképpen figyelni ezeket a területeket. Vegyük például a képzőművészetet. Azok a képzőművészeink, akik nagyjából hasonló élményanyagból alkotják műveiket, mint legjobb íróink, feltehetően nagyon jelentős dolgokat csinálnak, csakhogy irodalmunk, irodalmi gondolkodásunk figyelmét elkerülik.

A különböző tudományos diszciplínákból is többet meríthetnénk. Igaz, a természet- tudományokkal foglalkozók jelenléte a csehszlovákiai magyar szellemi életben, köz- gondolkodásban aránylag csekély és nem eléggé inspiráló. De még ez sem indokolja, hogy irodalmi gondolkodásunk miért mellőzi csaknem teljesen a „hazai” tudományos gondolkodás eredményeit, és miért nem fordul nagyobb figyelemmel hozzáférhető eredményei felé. Végeredményben olyan irodalomtudati beszűkülést sejthetünk e kérdések mögött, amelynek okait talán fölösleges is most kutatnunk, mert ezeket az okokat magunkban kellene keresnünk, és feltehetően már ismerjük is őket. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy a nemzetiségi írót — ki tudná, milyen gátlások következtében — mintha jobban lekötnék a nagyvilág (világirodalom) dolgai, mint saját valós szellemi közege, szívesebben is kitartóbban lesi az univerzum titkait, mintsem a maga és közössége valóságára ügyelne (részben hasonlóan a kis nemzeti irodalmak kultúrimádatához, mellyel a nagy világ- kultúrák felé orientálódnak).

Milyennek mondható tehát a mi önmagunkról való tudásunk?

— Egy írónak a közösségéről való tudása is önmagánál, az önmagáról való tudásnál kezdődik. Ahhoz, hogy a valóságosnak tűnő, illetve valóságértékű dolgokat írjuk meg. e valóságos, illetve valóságértékű dolgok belső átélésének képessége szükséges. Az önmagunkról való tudás két forrásból táplálkozhat. Egyfelől a saját élményeinkből, tehát a közvetlenül megélt történelmi, társadalmi és személyes tapasztalatokból, más