Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)
Mács József SZÉLFÚVÄSBAN - I. jó Idegen, legelőbb én jogiak kérdeni téged: honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid? Homérosz A HADIÖZVEGY Pálmainé vagyok. Az uram odaveszett a második háborúban. Ketten maradtunk a tizennégy éves lányommal, nagy, régi parasztházban, sok földdel, jószággal. Mármost: özvegyasszony nem szívesen fogad a házba fiatalembert. Még szolgalegénynek se. A legjobb éveimben maradtam magamra. Amikor rossz egyedül lefeküdni, és még rosszabb erről beszélni. Egyet tudtam. Erősnek kell lennem, ha szolgalegényt fogadok a házamba. Mást meg nem tehettem. A föld nem bitangolódhatott el. A birtoknak meg a sok jószágnak erős férfikézre volt szüksége. Az az előbbre való. így mondogattam magamnak meg a lányomnak. Ha szájára vesz a falu, hát vegyen. Se több, se kevesebb nem leszek. Meg a csoda a mi falunkban is csak három napig tart. Találgatják egy ideig, hol alszik a szolga, az istállóban-e, a konyhában-e, vagy a gazdánéval? Aztán úgy ég ki az emberekből is a kíváncsiság, mint lámpából a petróleum. Tudomásul veszik, hogy Pálmainé szolgalegényt fogadott fel. Nem firtatják tovább a dolgot. Ezért nem akadékoskodtam, amikor bekopogott. Éppen früstököltünk a lányommal. Végigmértem, de valahogy úgy, hogy mást nem is láttam belőle, csak az erős mellkasát meg az izmos karját. Csupa izom volt a nyaka meg a karja. A nadrág feszült a combján. Persze nem volt olyan izmos, mint amilyennek először láttam. Nagyon félszegen viselkedett a bokájáig érő nadrágjában. Kabátjának az ujja is rövid volt. Még csak tavaszo- dott, de az ingét már majdnem a köldökéig kigombolta. Maskarás, szedett-vedett ruhájában is jól mutatott azonban. Lehet, hogy oldalra fésült haja tette. Arcát görbe barázda szántotta. Észrevette a meglepődésünket. Félre is értette, mert tétován az ajtó kilincsére tette a kezét, és azt mondta: — Na, én innen odébb is állok! Mert ahol így néznek, ott kinéznek! — Várj csak, hova sietsz? — tartottam vissza. — Még nem is tudom, hogy mit akarsz? —tegeztem le a huszonöt éves forma fiatalembert. — Szolgálni akarok — mondta, és hol rám, hol a lányomra nézett, meg a nagy hodály konyhánkon hordozta körül néhányszor a tekintetét. A kopott berendezés nem vallott jómódra, de hát a paraszt nemcsak a birtokot örökli, hanem a bútort is. —Akkor jó helyen jársz. Kerülj beljebb — marasztaltam. Nem vonakodott. Nem kellett kétszer mondanom, hogy üljön az asztalhoz, früstököl- jön velünk. Mint aki nemcsak tudta, de a bőrén is érezte, hogy ketten nézzük, lesütötte a szemét, és félszegen evett. Lustán mozgatta a száját, mintha tele lett volna a gyomra. A bőre barna volt, pedig biztosan nem a tengerparton süttette le. Szép, egészséges fogsora fénylett. Úgy néztem, hogy a szolgalegényeknek nem a legközönségesebb fajtájából való, bár nagyon furcsának találtam, hogy szegényes öltözékén kívül nem volt semmije. Se botja, se tarisznyája, se ládája. Egy szál ruhában, csak úgy üres kézzel vágott volna neki a világnak? Pedig nem a szomszéd faluból jött, abban biztos voltam. Már a früstök végére jártunk, amikor megkérdeztem:
