Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)

— Honnan jössz te tulajdonképpen?

Mint aki napokig nem aludt, fáradtan, szomorúan nézett rám, aztán meg a lányomra Csak akkor szólt, ha már nagyon muszáj volt.

— Honnan? — nyújtózkodott egyet a früstö'k után. — El se hiszi, ha megmondom. Hadifogságból. Onnan jövök, már magam se tudom, hogy mióta.

— De honnan, melyik részéből a világnak?

— Nem tudom. A tenger közeléből. Mert éjszakánként hallottam a morajlását.

— Akkor messziről. Mert a tenger nem a kertünk alatt van. Hogyan kerültél oda, fiú?

— Nem a magam jószántából, elhiheti — mondta fanyar mosollyal. — Elhurcoltak mint leventét!

— A háború ilyen. Viszik, kényszerítik az embert. A mi falunkban is összeszedték a leventéket. De visszaszökdöstek egy szálig. Téged hol kaptak el?

— Magyarországon.

— Akkor odavalósi vagy. A mieink is odavalósiak voltak. De aztán megint lejjebb tették a hatért. Tizenegy kilométerrel lejjebb, a falunk alá. Maradt minden úgy, ahogy régebben volt. Szóval magyarországi voltál, most meg csehszlovákiai vagy!

— Nem vagyok én, néném, se ez, se az. Erdélyi vagyok. Székelyföldről jöttem el.

— Elkergettek, vagy a magad jószántából vágtál neki a világnak?

— Ne firtassuk. Beszéljünk másról. Hol van a gazda? Alszik, vagy már kint van a mezőn? — nézett jobban körül.

— Alszik. Ügy alszik, hogy már nem is kel fel soha. Az ilyenre mondják, hogy elaludt örökre. Csak legalább azt tudnám, hogy hol? Istenem, de nehéz lehet neki az idegen föld, de nehéz — mondtam úgy, hogy én csak könnyeztem, a lányom meg már hangosan sírt.

— Meghalt a fronton. Pihenjen békében — fejezte ki lehajtott fejjel, szomorúan az együttérzését, és hogy elterelje nagy bánatunkról a figyelmünket, saját viszontagságos életéről kezdett beszélni.

Nem emlékszem már pontosan, mi mindenről. De most is látom, ahogy akkor nézett maga elé. Mintha az ölében vagy a konyhánk földjén lett volna az a hadifogolytábor, ahol a szögesdrót jelentette az egyetlen látnivalót. Undorral beszélt a hadifogságban eltöltött hónapjairól. Csalánleves meg mindenféle üres lötty volt a trakta. Meg giliszta, hernyó, csiga, bogár. Még most is felfordul a gyomrom, ha rágondolok. Azokat kapdosta fel, hogy éhen ne haljon. Mindig éhes volt. Úgy takarékoskodott az erejével, hogy egyetlen mozdulatot se tett fölöslegesen. Közben nagy traktáról, lakomáról ábrándozott. Olyankor még a nyál is kicsordult a szájából, úgy aludt el. Fedél nem volt a feje fölött. Föld volt az ágya, ég a takarója. Harminc kilót nyomott, amikor szélnek eresztették. Egy német gazda fogadta fel a szolgájának. Nála szedte össze magát. A gyengeségtől többször orra bukott az istállóban. Annak volt jobb, aki meghalt, az nem ismerte meg a szenvedést, meg nem is kell emlékeznie rá.

— Inkább emlékezne, mert akkor élne — szakítottam félbe a beszédét, és felálltam az asztaltól.

— Így igaz — helyeselt, és ő is felállt.

A lányomra bíztam a főzést meg a takarítást. Kimentem az udvarra, hogy a szolgám követhessen. Az emlékeinkből nem élünk meg. Megmutattam neki az istállót, a lovakat, a legelőre kívánkozó teheneket, mert hol volt még Szent György-nap, a kihajtás ideje? Az állatok bent rostokoltak az ólban. Szemrevételeztettem őket. Aztán a disznóól és a tyúkól előtt bevezettem a csűrbe, ahol alig lehetett mozogni a vetőgéptől meg a nyári szekértől. Széna, lucerna nagyon fogytán volt. A kertbe is kimentem vele, lássa, nem akárhová került. Közben nem állt be a szám. Azzal traktáltam, hogy a gond eddig csak az enyém volt. Most majd ketten jobban bírjuk a strapát.

Rendesen megnézett mindent. Szemlét tartott a parasztember munkaeszközei fölött. Még a gyanút is felébresztette bennem, nem valami csavargót, útonállót, rablót fogadtam-e a házamba. De gyorsan el is hessegettem magamtól az ijesztő gondolatot, mert az arca nem mutatott elvetemültséget, gonoszságot. Mikor újra az udvar közepére kanyarodtunk vissza, ahol a szekeret már este elkészítettem a befogáshoz, ő arra az épületnek, háznak nem nevezhető tákolmányra mutatott, amellyel nekem eszembe sem jutott volna dicsekedni.