Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Mitana, Dušan: Éjjeli hírek (novella)
A ruhatár előtt kígyózó sor gyorsan fogyott. Nyugodtan, csak nyugodtan, biztattam magam. Megvárom, amíg mindenki távozik. A kabátom a ruhatárban maradt, át kell hogy adja jegy nélkül Is. Már felismertem. Balról számítva a. második fogas akasztójáiulőgott, A személyi igazolvány! Biztosan kérni fogja a személyi igazolványomat, villant eszembe. A nadrágom hátsó zsebében nem találtam, meglehet, hogy afe is: a télikabátbmban lesz, de már ebben sem voltam biztos. Ha azt mondom neki, hogy benne van, és mégsem lesz ott, nem adja ki a kabátomat, ezt pedig nem kockáztathatom meg. Utolsónak maradtam az előcsarnokban. A ruhatárosnő kíváncsian bámult rám, kinyújtot keze a pulton hevert, várta a jegyet. — Mi lesz, asszonyom? Kérem siessen, még dolgom van! — szóltam rá, és idegesen dobolni kezdtem uijaimmal a deszkapulton. Amikor tekintetében meglepetést, majd bizonytalanságot láttam, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Azt kérdezte: — Ideadta a jegyét? — Az istenért, még az előtt az úr előtt! — mondtam felháborodva, és az ajtóra m"- tattam, amely mögött épp akkor tűnt el egy őszes szakállát hegyesre nyírva viselő idősebb férfi. — Mindenki tolakszik, egészen összezavarják az embert! — mormolta a ruhatárosnő, és pultra tette télikabátomat. Eléje tettem egy koronát, s amikor vissza akart adni belőle, legyintettem, mint akinek már egyetlen pillanat vesztenivalója sem lehet. Szúrós tekintetét az ajtóig a hátamban éreztem, s ott egy pillanatra vissza is fordultam. Arckifejezése arról árulkodott, hogy most már egy szavamat sem hinné el, és pillanatnyi gyengeségét is megbánta. Nyolc óra volt, amikor kiléptem a moziból. Kint havas eső szemerkélt. A színház előtt a Hviezdoslav téren faemelvényt ácsoltak, a pozsonyi gyerekek hamarosan itt örvendezhetnek a Télapó érkezésének. Egy percre megálltam a színes villanykörtékkel kivilágított, csomagocskákkal teleaggatott és széles szalagokkal díszített magas fenyőfa alatt. A Duna felől hideg szél fújt, s a csomagok üresen és könnyedén himbálóztak az ágakon. A szorongás, mely a moziban lett úrrá rajtam, lassan elmúlt. A Carlton kávéház ruhatárában vásároltam egy doboz Spartát, és elindultam hazafelé. A kapu előtt újból pánikba estem: eszembe jutott elvesztett lakáskulcsom. Útközben annyira biztos voltam benne, hogy télikabátom zsebében van, hogy meg sem győződtem róla. Lehet, hogy valóban elvesztettem, vagy a gyerekek dugták el itthon valahová. Mi mást tehettem, becsöngettem, s amikor a feleségem ajtót nyitott, bocsánatkérően mosolyogtam: — Itthon felejtettem a kulcsomat. — Itthol felejtetted? Talán nikább elvesztetted — mondta, és legyintett. — Az idén pont a negyediket! — tette hozzá, és elvonult a fürdőszobába. A gyerekek még fent voltak. Négykézláb kergetőztek a szobában, visongtak, az idősebbik lányom a nyolchónaposra mutatva azt mondta: — Látod ezt a szófogadatlan kölyköt? Megfázott, de a lázát nem engedi megmérni. Fogd meg, hogy kivehessem a lázmérőt! — Te odaadtad neki a lázmérőt? Hiszen összetörheti, és megvághatja magát vele! — mondtam rémülten, gyorsan kiráncigáltam a kislányt az ágy alól, majd benyúltam az ingecskéje alá, de a lázmérőt nem találtam. — Ne félj, ez összetörhetetlen — nyugtatott meg a nagyobbik. — Biztosan becsúszott a bugyijába. Tüzetesen átkutatta a kicsit, és hamarosan előhúzott egy műanyag szívószálat. — Nini, itt van! Mit mondtam? Ott volt a bugyijában! Megnézte a műanyag csövecskét, és felháborodva mondta: — Nézze meg az ember! Száztizenhat kiló láza van, de ő csak bolondozna! — Most már aztán elég! Azonnal az ágyba, különben holnap nem viszlek el a Télapó ünnepségre! Ágyacskájukba fektettem őket, és eloltottam a villanyt. Az idősebbik nem ellenkezett, de a kisebb tiltakozva nyafogott. Az asszony a fürdőszobában pelenkát mosott. — Mi van, te „öldöklő angyal”?! — nyomott kezembe egy kicsavart pelenkát. — Teregess ki, én addig elkészítem a vacsorádat! — Majd később — válaszoltam. — Még nincs étvágyam!
