Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Mitana, Dušan: Éjjeli hírek (novella)
Dušan Mitana ÉJJELI HÍREK Este moziban voltam. Az öldöklő angyalt vetítették Bunueltől. Már másodszor láttam, de szinte bizonyos, hogy nem utoljára. Mindig magával ragad a történet, mely arról a képtelenségről szól, hogyan nem lehet átlépni egy sarkig kitárt ajtó küszöbét. A film vége előtt váratlanul rámtört a rémület: elveszett a lakáskulcsom. Gyorsan, zavartan — mintha sorsom további alakulása függne a kulcstól — elkezdtem kotorászni a zsebemben. Közben a film befejeződött és a teremben fölgyulladt a fény, a közönség sietve tódult a kijárat felé, de én még mindig a zsebeimet forgattam, szakadozott bélésem mögül régi, ottfelejtett pénzérméket (lehet, hogy már kivonták őket a forgalomból), összegyűrött Športka szelvényeket, autóbusz- és villamosjegyeket, kiírt golyóstollbetéteket, elhasznált gyufaszálakat kotortam elő, széttöredezett cigaretták dohánymorzsalékát szórtam szanaszéjjel, de a kulcs mégsem került elő. — Hát ez alaposan kiborult a filmtől — szólalt meg a közelemben egy gúnyos hang, s ettől magamhoz tértem. Körülnéztem. Láttam székem mellett a szemétdombot, a távozó nézők csodálkozó arckifejezését, s éreztem az arcomba tóduló forró vérhullámot. Egész testem idegesítően viszketni kezdett. Bolha, mint mindigi gondoltam magamban. Minden egyes mozielőadás után bolhát viszek haza: édes a vérem, szeretik. Odavergődtem a kijárathoz, azzal a szándékkal, hogy elbújok a mellékhelyiségben, és megfogom, majd megölöm a bolhát, még mielőtt teljesen kiszívja a vérem. Az előcsarnokban a ruhatár előtt hosszú sor kanyargott. Egészen elfeledkeztem a kabátomról. Megkönnyebbültem, mert világosan, élesen emlékeztem rá, hogy a kulcsot télikabátom jobb zsebébe tettem. Beálltam a sorba, a viszketés lassan-lassan múlóban volt. Már csak egy bizonyos testrészemre, a bal lábszáramra korlátozódott, ezért kerülve a feltűnést felhúztam a nadrágom szárát, lehajoltam, s tettetve, hogy valamit leejtettem, gyorsan megvakartam. Utána tüstént fölegyenesedtem, s újból elborított a hőhullám. Fejem teteje tompán sajogni kezdett amikor a zsebembe nyúltam. Megtaláltam a belépőjegyeket a Nemzeti Múzeumba és a pozsonyi vár kiállítótermeibe — persze, tegnap jártam ott a nagyobbik lányommal —, de a ruhatári jegy nem került elő. Talán kiesett kulcskeresés közben, gondoltam^ és visszamentem a kiürült nézőtérre. A szellőztető berendezés zúgva szívta el a nedves, dohos levegőt. Az idős takarítónő — lehetett vagy hetvenéves — épp a szemétlapátja fölé hajolt, ritka, őszes, ondolált hajtincsei a szemébe hulltak. Mérgesen, érthetetlenül morgott valamit, miközben kifordított zsebeim tartalmát a lapátra söpörte. — Asszonyom, kérem szépen! — kiáltottam, és oda ugrottam hozzá. — Ide ejtettem a ruhatári jegyem. — Mi? — kérdezte. — Elvesztettem a ruhatári cédulámat. — Na és? — mondta, és a zsebemből előkerült hulladékot mind a hulladékgyűjtő kosárba szórta. A kosár dugig telt szeméttel; s az öregasszony gúnyos tekintetéből kiolvashattam, hogy a legokosabb lesz, eltűnnöm. Elindultam a kijárati ajtó felé. — Disznó! — kiáltotta utánam magas, vékony hangon. Meghökkenve fordultam hátra. Gyűlölettel nézett rám. — Disznó! — ismételte meg, és ritkás fogsora közt kiköpött. Elmenekültem.
