Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Simkó Tibor: Guadalupe fehér virága — II. (dráma)
MARJORIE fApafejhez fut) Tessék kinyitni!.:. APAFEJ (Kölökhöz, aki a kilinccsel bajlódik) Eriggy onnét! IDEGEN Nyissák ki! (Feszegeti az ajtót) MARJORIE (sírva kapaszkodik az öregbe) Tessék kinyitni! IDEGEN (érezni, ahogy egész testével nekilódul a zárnak. Majd dörömbölni kezd) Ha nem nyitja ki, betöröm! APAFEJ Kotródjon innen! KÖLÖK (úgy látja, mintha engedne a zár. Örömmel, Marjorie-höz) Már lazul! (A kutya lent szünet nélkül ugat. — Újabb támadás az ajtó ellen. Semmi kétség: bármely pillanatban betörhet. Marjorie, aki Apafej előtt térdel, reménykedve néz hátra. Nem tudja, a zárat segítsen-e feszegetni, vagy kérlelje tovább az öreget. — Apafej előhúzza a zubbonya zsebéből a pisztolyt, az ajtóra szegezi. Kezét eltUkarja az asztalról lelógó abrosz) APAFEJ (Kölökhöz) Félre!! KÖLÖK (Marjorie-höz) Gyere gyorsan! APAFEJ (dörgő hangon) Azt mondtam, félre!!! (Az asszony rémült pillantást vét az öregre. A pisztolyt nem látja. Kölök megtorpan* azt hiszi, dől az ajtó, kissé félre ugrik. Marjorie a helyében terem, hogy segítsen a zárat föltépni. Apafej kezében eldördül a pisztoly. Az asszony megvonaglik, görcsösen markol, ja a kilincset, majd az ajtó mentén egyre lejjebb csúszik) IDEGEN Marjorie! ... Marjorie!.. . Marjorie! ... (Hogy nem jön válasz, abbahagyja a feszegetést, a dörömbölést, a kilincs rángatását, s ledübörög a lépcsőn. A kutya most még veszettebbül csahol. — Kölök eleinte nem érti, mi történt; hol az asszonyra mered, hol Apafejre. Az öreg félredobja a pisztolyt, a padlón heverő Marjorie-höz rohan. A fiú dermedtsége hirtelen föloldódik: eltaszítja az öreget az asszony mellől, ő kuporodik a helyére. Apafej körülnéz, az arcán rémület. Fehér rongyot húz elő valahonnan, bögrében vizet hoz, locsolgatja, élesztgeti az asz- szonyt. — Ott térdelnek egymás mellett a padlón. Kölök a halott homlokát simogatja, csókolja arcát, nyakát, hangtalanul zokog. Apafej föláll. Mint aki mázsás teher alatt görnyed, az asztalhoz vonszolja magát, leül az egyik székre. — A fény csökkenni kezd. Kölök gyöngéden megfogja az asszonyt, két karjára veszi, az ágyához megy vele. Rájekteti a pokrócra, kiteríti, akár a ravatalon. Aztán odaül mellé, fejét az asszony fejéhez hajtja. — Apafej az asztalnál üveges szemmel bámul maga elé. — Odalent közben elhallgat a kutya. Mintha a gramofonon felejtett lemez forogna tovább, igen-igen halkan újra megszólal az óceán üzenete. Az ájult csöndre fátyolként borul rá a hawaii gitárok hangja, a delejes, nosztalgikus hullámzás. — A gyöngülő fény félhomályba vált át. Aztán a zene is elhallgat. Hosszú-hosszú csönd) KÖLÖK (fölemeli a fejét, körülnéz. Fakó hangon) Hány óra? APAFEJ (az ébresztőórára bámul. Hallgat, aztán) Megállt... KÖLÖK (az ablak felé) Még nem hajnalodik? APAFEJ (riadtan) Még... nem! KÖLÖK (visszahanyatlik a halott mellé. Soká marad így. Akkor sem látni az arcát, amikor hosszú szünet után újra megszólal. Hangjából mérhetetlen szomorúság árad) Meséljél... APAFEJ (rémülten mered az ágyra. A kérdés nehezen jön ki a száján) Mit... meséljek? KÖLÖK Akármit... Csak mesélj ... APAFEJ (még mindig értetlenül bámulja az ágyat. Onnan a padlóra siklik a tekintete. Aztán mesélni kezd) Hol volt... hol nem volt... valahol messze-messze ... túl az Óperenciás-tengeren... de még az égig érő . .. üveghegyeken is túl... nagy pusztaság közepében ... élt egyszer egy ... öreg . .. remete ... KÖLÖK (mintha álmából szólna) A Szigeti-ág mellett... APAFEJ A Szigeti-ág mellett... (Elhallgat) KÖLÖK Tovább. APAFEJ (lázasan keresgél a gondolatai közt) Nem tudom... KÖLÖK (vár, aztán) No, mondd már! ... APAFEJ (az asztal jelé fordulj ... az üveghegyeken ... KÖLÖK (türelmetlenül) Az már volt! Tovább!...
