Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)
lett rajta alakítanom, hogy a nagy vaspántos ládát kiürítettem. A szolgánk ruhaneműjét raktam bele. Aztán odahúztam a dívány mellé, ahol már a lányom horgolt. Arra tanítottam szegénykémet, hogy szavak nélkül lehet élni, de munka nélkül nem. Találjon magának mindig elfoglaltságot. A kézimunkatanulásra is rászorítottam, pedig az iskolában nem volt kötelező. A Balogh Pál szerencsétlenül járt felesége igazgatta kezében a kötőtűt. Ö rakta elé a mindenféle divatlapokból kivágott mintákat. Ügyes kezű asszony volt, tudott tanítani. Kár érte. Micsoda kegyetlenség, hogy a hátába fúródott az az aknaszilánk! Gyorsan átrendeztem a konyhát. Felőlem akár már esteledhetett volna. Alkonyodott is erősen. Rövidek voltak még a napok. Vacsoráról kellett gondoskodnom. Míg ketten voltunk, minden úgy volt jó, ahogy volt. Nem válogattunk, nem finnyáskodtunk. De már többen vagyunk. Méghozzá fiatalemberrel, szolgával vagyunk többen, aki nehéz munkát végez, és elvárja a rendesebb ételt. Nem ehet löttyöt, mint a hadifogságban. Mert a végén nálam is orra bukik, ha beleszúrja a ganajba a villát. Te jó isten, hogyan nézhetett ki, amikor csak harminc kiló volt? Mint a felöltöztetett ijesztő a mákban! Elsoroltam a lányomnak, mit csináljon, míg én az udvaron járok. Rakjon tüzet, pucoljon krumplit, tegyen fel vizet a sparhedra, a többit majd magam megcsinálom. Kiment a folyosóra, amelyből a két nagy szobánkba nyílt az ajtó. A folyosón nem volt semmi, csak a földre terített pokróc. Az egyik szobában, a belsőben egy ágyon aludtunk a lányommal. A másik érintetlen volt. Tüzet raktam a mennyezetig érő cserépkályhában, mely jól tartja a meleget. A fával nem kellett takarékoskodni. Nagy e rdőnk volt. Aztán kimentem az udvarra. Telehúztam vízzel a vályút, meg bekukkantottam az ólba, rendben találok-e mindent? Éppen hozzá akartam látni a hídlás letisztításához, amikor az udvarba bezörgött a szekér, és az ülésről leugrott Hargitai Gergő. Ledobta a hámfáról az istrángot, kifogta a lovakat, és kísérte őket az ajtóig. Mikor meglátott, megcsóválta a fejét, és azt mondta: — Szolgáé a szolga dolga. Elvégzek én mindent. Maga a kertben meg a konyhában találjon munkát. Kész az alku? — kérdezte jókedvűen. — Jól van. Gergő. Csak aztán nehogy lustaság legyen a vége a fene nagy igyekezetednek — mosolyogtam én is, és félreálltam az útjából. A hombárba mentem. Szakajtót kaptam a kezembe. Szaladtam azokra a helyekre, ahol tojni szoktak a tyúkjaim. Mikorra összeszedtem a tojást, a szolgám is végzett az itatással. Észrevehetően szürkült az ég alja. Erősebben esteledett. Érezni lehetett a levegőről is. Élesebb lett. Meg már a kovácsfújtató nyekergését meg a gyerekek lármáját is hallani lehetett. A félszakajtónyl tojást helyére raktam a hombárban és bementem a konyhára. Éppen felforrt a víz, szaggathattam a sztrapacskát. A lányom ott állt mellettem., Nézte a munkám. Tanult. Jobb volt a kedve, hogy hárman lettünk. Le lehetett olvasni az arcáról. Mire kimosakodva, haját oldalra fésülve a szolga is bejött a konyhába, már az asztalon volt a jó túrós sztrapacska. — Ettél már ilyet? — kérdeztem tőle, és nógattam, üljön neki, fogjon hozzá. — Nem, de megkóstolom — mondta, és a lányomhoz fordult. — Te nem eszel? — Dehogyisnem! Eszek én is! — ült boldogan az asztalhoz. Én távolabb kuporodtam le a székre. Akárcsak délben, most is az étel fölé hajolt, és szótlanul evett. Én meg már nem akartam zavarni a kérdéseimmel. Visszatartottam, ami kikívánkozott volna a számon. Meggyújtottam a lámpát, hogy jobban lássuk egymást. És akkor az történt, amire én nem számítottam. Ű lett kíváncsi. Az érdekelte, hová megyünk holnap. Mondtam, hogy sehová. A kertben lesz szántanivaló. A csűr végétől ki az asztag maradékáig. Erről sem beszélgettünk többet. Kopogtattak az ajtón. Vak Rozi jött be, esténkénti vendégünk. Mint mindig, akkor is leült, és fehér zsebkendőt szorított a szájára. Vagy az élesebb levegőtől óvta így a torkát, vagy a pálinkaszagot fogta vissza. De az is lehet, hogy csak a kicsorduló nyálára vigyázott. Némelyik embernek gyorsabban gyűlik össze és feleslegesen. Az ép szemével fürgén pislantgatott a szolgánkra. — Na, hadd nézzem csak a legényt — hajolt előre, hogy jobban lássa. — Mit lát rajtam, néném? — feszengett a helyén. Utána voltunk már a vacsorának. A lányommal az edényeket mosogattuk el.
