Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)

— Nézem, hogy erős vagy-e? Megfelelsz-e ilyen nagy birtokba? — tartotta száján a zsebkendőjét.

— Nemrégen még gyenge voltam, néném. Az őszi légynél is gyengébb, de már erős vagyok. Egészségem is van, hála istennek — kapta hóna alá a szék karját, és a Vak Rozi fél szemének is megmutatta a szép fehér fogsorát.

— Oszt élnek-e még a szüleid? — faggatta tovább.

— Nem tudom, mert nem is ismertem őket. Engem egy pásztor nevelt fel, néném. Ö járatta ki velem a hat osztályt. Addig élt csak, amíg én iskolába jártam. Mintha csupán addig lett volna rá szükség. Aztán meghalt.

— Ki vagy te akkor, jő fiú? — nézte meg jobban az ép szemével.

— Elhagyott gyerek, néném. Olyan, aki nem kellett az anyjának. Annak köszönhetem, hogy itt ülök, hogy a pásztor talált rám előbb, nem a vadak. Ügy bizony — lett egyszerre beszédesebb, s mi a lányommal össze-összepillantottunk, és csodálkoztunk. Örömmel fogadtuk az oldódását.

Vak Rozin sem tudtam eligazodni. Máskor harapófogóval kellett belőle is kihúzni a szót, most meg még a tartózkodó szolgánknak is megoldotta a nyelvét. És nem érte be az elég terjedelmes vallomásaival. Zsebkendőjét a száján tartva, az ép szemével egészen kimeresztve tovább kérdezősködött.

— Testvéreid, rokonaid sincsenek?

— Senkim sincs, néném. Még temetőm se, ahova vigasztalódni el-eljárhatnék!

— De falud csak van? Ahová iskolába jártál? — jött méregbe láthatóan a sok semmitől.

— Az van. De mire megyek vele? Nem tartozom senkihez és sehová. Ahogy a gazd- asszonynak is mondtam már: ahová kerülök, ott vagyok otthon. Ott kell otthon lennem!

— mosolyodott el keserűen.

— Akkor nem irigyellek — mondta ásítva Vak Rozi, mint aki már beleúnt a kér- dezősködésbe. — Akkor te nem mondhatod el, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon!

— Én bizony, néném, nem! — állt fel. Észrevette, hogy húz le * szemünk. És mint aki tudta, szolgálónak ólban a helye, elindult az ajtó felé.

— Hová sietsz? — tartotta volna még vissza Vak Rozi.

— Megyek már. Későre jár. Holnap is lesz nap — fogta meg a kilincset.

— Arra egy lépést se tégy — szólaltam meg én is. — A konyhában lesz a helyed!

Meglepődött. Egészen elbizonytalanodott. Azt hitte, meg akarom tréfálni. De azért

maradt. Vak Rozi meg felszedelőzködött. Kikísértem a lépcsőig, és már az ágyneművel tértem vissza. Eligazítottam a fekhelyét, és a lányommal átmentünk a szobába.

Hát így került hozzánk. Élesen emlékszem arra az első napra. Jó, dolgos fiatalembernek néztem. Nem is csalódtam benne. A helyét is megtöröltem, olyan becsben tartottam.

Ennyit mondhatok róla.