Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)

kívánta a csendet. A szolgánk azonban hallgatott, lehajtott fejjel, szégyenpírral az arcán. Mintha megsértődött volna a kérdés miatt.

— Nem hallottad, mit kérdezett a lányom? — szóltam rá.

— Dehogynem. Hallottam. Nem vagyok süket — emelte rám a szemét, és a keserűség megint ott bujkált a szemében.

— Ugye, te nem vagy román? — faggatta a lányom, és már rimánkodásféle is vegyült a hangjába. Mintha csupán ennyiből állna ez a frászos nemzetiség, a rosseb esne belé ott, ahol van, hogy na jó, hát a kedvedért nem leszek ilyen vagy olyan.

— Nem vagyok az — hangzott a válasza megnyugtatóan. — Meg már nem is leszek az. Nem megyek haza — jelentette ki, és úgy tette hátra a kezét, mint a nagy dolgokon töprengő emberek.

— Nem kívánkozol haza? Nem vagy kíváncsi az otthonodra? — kérdeztem tőle döbbenten, pedig magamban örültem az elhatározásának. Ha ilyen a természete, biztosan kitartó szolgám lesz.

— Nem — rázta meg a fejét. — Hová kívánkozhatnék én, mire lehetnék kíváncsi én, mikor nincs is otthonom? De talán nem is jól mondom, amit mondok. Mert otthonom van. Mindig ott, ahol vagyok. Ahol élek. Ahová az idő szele sodor — nyomta fejébe a sapkáját, és elindult kifelé. A lépcsőig mentem utána.

— Szolga vagy, de egy pap esze lakozik benned. Meg fiatal vagy, oszt mennyi mindent tudsz! Nehogy a könyveket bújd nálam is — figyelmeztettem jó előre.

— Nem a könyveket bújom én. Nyitva tartom a szemem meg a fülem — nyugtatott meg.

— Menjek veled a temető fölé, vagy visszatalálsz magad is? — álltam meg a lépcsőn.

— Sose jöjjön. Ahol egyszer járok, oda vissza is találok — mondta úgy, hogy már nem fordult vissza. Megigazította a sapkáját, és bement az ólba.

Én meg visszamentem a konyhába. A piszkos edények elmosogatását a lányomra bízva bevonultam a leghűvösebb szobánkba. Kinyitottam a sifont, amelyben az uram ruháit tartottam. Szemrevételeztem őket. A magasságuk nagyjából megfelelt. Kiválasztottam az ünneplőt, és az inget is rögtön mellétettem. Közben a szekér kizörgött az udvarból. Az ablakhoz léptem. Onnan néztem a szolgánkat. Ügy feszített az ülésen, mintha ő lett volna a gazda. Ostor, gyeplő jól állt a kezében.

Dolgos, eszes fiatalembernek néztem. Olyannak, akivel már lehet mit kezdeni. Gyorsan elszekerezett. Visszahúzódtam az ablaktól, és a kredencfiők tartalmát a padlóra borítottam. Rendesebb nadrágot kerestem a számára. Tűvé tettem érte a szobát. S miközben hol térdeltem, hol hajlongtam, már azon is bosszankodtam, miért hasonlítottam a szolgálónk eszét a papunkéhoz, mikor a papot ki nem állhatom?

Mindig töri valamin a fejét. Látszik, hogy ráér. Nem elég a vasárnaponkénti templomba járás, hétköznapokra is kitalálta az imaestéket. Addig egyszer imádkoztunk egy héten, az elalvás előtti miatyánkot nem számítva, és a gondviselő azzal is beérte. Most meg azt akarja, hogy esténként is legyünk a szeme előtt. Mintha rajta kívül még meg tudna élni valaki az imádkozásból. Ha nem jár ember a kedvében, ráüzen. Imádkozzék ő értünk, hiszen azért fizetjük!

— Édesanya! — jött be utánam a lányom.

— Mit akarsz? — förmedtem rá, mert megijedtem.

— A szolgánk hol alszik?

— A mi szobánkban nem, az biztos. Mert a szolgának istállóban a helye. De mi kivételt tehetünk ezzel a tudom is én, kivel, aki okos fiatalember létére elfelejtette, hogy melyik faluban született. Vegye észre magát, gömöriek közé került, akik a szolgálóban is az embert látják. A konyhában bontunk neki ágyat.

— Az jó lesz. Ennek örülök. Híre megy, hogy nálunk a szolgának rendes helye van

— ugrált bolondosán a szobánk ajtajában. — így gondoltam én is, ahogy édesanya, csak nem mertem mondani!

— Mert gyáva vagy. Gyámoltalan vagy. Csak az édesanyád mellett élsz meg — leckéztettem úgy, mintha tehetett volna róla. Aztán visszatessékeltem a konyhába. Karomon volt már a vasárnapló ruha meg a rendesebb hétköznapra való nadrág.

Ügy vettem szemügyre a konyhát, mintha akkor jártam volna először benne. Ezentúl nappal valamennyiünk konyhája lesz, éjszaka meg a szolgánk hálószobája. Annyit kel