Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Duba Gyula: Lőrincz Gyula jubileuma

LÖRINCZ GYULA JUBILEUMA

A huszadik századot érvényesen úgy jellemezhetnénk, hogy a szocialista eszmék társadalmi gyakorlattá válásának százada. Akik ebben a történelmi folyamatban, az eszmék életvalósággá változtatásának a folyamatában cselekvő részt kértek és vállalták a forradalmi tettek képviseletét, azok közül sokan jelentős közéleti szerepet tölthettek be: a szocialista történelem emberei lettek.

Hat évtizedes nemzetiségi történelmünk haladó vonulata már a kezdeteknél találkozott a szocialista történelem sodrásával. Az októberi forradalom, majd a Magyar Tanácsköztársaság hazatérő vöröskatonái, a burzsoá köztársaság demokráciájában ideig- iBnesen menedéket talált emigráció a forradalmi tettek valóságát gyökereztették meg a szerveződő kisebbségi közéletben. így a szocialista gondolkodás nemzetiségi — kisebbségi — tudatunk összetevője lehetett. Majd a megalakuló párt (1921) magyar nemzetiségű tagsága és vezetői, s a kommunista szenátorok személyének, később Fábry Zoltán és Irótársai munkássága nyomán és a Sarló képviseletében, kialakult az a széleskörű közéleti és kulturális front, amely haladó eszméket követve és részben a szocialista gondolkodás jegyében befolyásolta a nemzetiségi életet.

A húszas évek fordulóján ennek a haladó frontnak a baloldalán találkozunk Lőrincz •Gyulával. Festőnövendék, a Sarló tagja és kultúraszervező. Közéleti eszmélődésének és művészi látása megalapozódásának indítója és közege a kisebbségi-nemzetiségi lét. Korai társadalompolitikai érdeklődése a nemzetiségi történelemmel jegyzi el.

A két világháború közötti időszakban egyetemes magyar jelenségként figyelhetjük meg a haladó szellemiségnek a nép felé fordulását. Az új népi orientáció mind az első világháborút követő szellemi válsággal, mind a szocialista gondolkodás — már említett — gyakorlati előretörésével összefüggött. A nemzeti kultúrában a parasztság létébe és a falu valóságába fogódzó programkeresés mellett — népi írók — megtalálhatjuk a proletárvalóság vállalóit — József Attilát, Kassákot — is. Más íróknál — Illyés Gyula, Veres Péter — a zsellérek és uradalmi földmunkások sorskérdéseinek átélésében a kétféle népi tájékozódás összeolvadni látszik. A nemzetiségi kultúrákban inkább a faluvilág felé való irányvétel erősebb, de a munkásság szószólóival itt is találkoztunk. Lőrincz Gyula népiségét a kezdetektől egyfajta romantizmus-ellenesség és szocialista indíttatású céltudatosság — osztályharcos valóságszemlélet — jellemezte. Már fiatalon politikus művész volt, céltudatosan elkötelezett. Realizmusa nem tűrt érzelmes vonásokat, objektív akart lenni, mint az eszme, melynek szolgálatát vállalta. Derkovits Gyula haláláról írta 1936-ban a Magyar Napban: „Kár, hogy az éhség és halál .akkor szólította el.. . mikor művészete kezdett letisztulni az expreszionizmus élelmességétől, fölösleges cirádáitól, patetikus hevületétől.” A megfogalmazás Lőrincz Gyula művészeteszményét — s egyben valóságszemléletét — is jellemzi: eredendően drámai látás, kemény és objektív. A háború utáni expresszionizmus őt sem kerülte el, művészetének ma is vannak ilyen vonásai, tragikus állásba merevedett, megnyúlt alakjai vagy drámai mozdulatba lendült menekülői mögött expresszív erőket érzünk, melyek azonban nem a stílus nagy általános és patetikus irodalmi eszméi — emberiség, testvér, szeretet — felé vonzanak, hanem a megaláztatás, szenvedés és dacos tűrés drámáját sugallják. Hideg kék színei, rózsaszínjei, felnyúló emberei nem a gyönyörködtető esztétikai szépség békéjét, hanem a harcos társadalmi ellenállás és lázadás eszméjét kívánják szolgálni.

A kisebbségi politikus művészt — formavilága mellett — eszmei állásfoglalásai határozzák meg. Fentebb említett — Dózsa — Derkovits című — írásában találkozunk