Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

zárva. Meztelenül álltam a küszöbön, s ezt csak akkor vettem észre, amikor meghallottam a szobaasszony rémült sikltását. Visszamentem a szobába és felöltöztem. Nagyon sokáig tartott, mert a kezem reszketett, a cipőmet talán félóráig is fűzögettem. Természetesen megfordult a fejemben, hogy Jarmilának talán lelkiismeret-furdalása támadt és hazament, vonaton, autóbuszon, vagy stoppal, mit tudom én, ha nem gondolok a legutóbbi órák eseményeire, bizonyára így okoskodom. Tulajdonképpen mit értek „a legutóbbi órák eseményein”? Miután végre felöltöztem, először a saját szobámba mentem, remélve, hogy Jarmila valamiféle érthetetlen okból ide vonult. Talán mert horkoltam... A szoba nyitva, az este bizonyára nem zártam kulcsra, de úgy látszott, senki ott nem járt időközben. Aktatáskám a széken, a törülközőn a hanyagul megmosott kezem nyoma. Fürdőszoba nélküli szoba, egyetlen pillantással felmérhető, de én még a szekrénybe is benéztem. Jarmila nem volt ott. Lefutottam a lépcsőn a portára.

A szolgálatos, nem az a férfi, aki este fogadott bennünket, hanem egy sovány, nyakigláb, kellemetlen alak, sző nélkül átnyújtott egy levelet. Kapkodva téptem fel a borítékot. Jarmila kézírása jobban meglepett, mint az, hogy a portás kérdezés nélkül tudta, kinek kell átadnia a levelet. Igen kurta idő elég volt hozzá, hogy megszűnjön az az érzésem, hogy a dolgok világosak és áttekinthetők, tulajdonképpen azt vártam, hogy Jarmila eltűnése is magyarázat nélkül marad, távol okoktól és következményektől, rendőri nyomozástól és az elhagyott család sírásától. A levél rövid, hat egyenes sor, egyik betű olyan mint a másik, semmi jel nem vall rá, hogy felzaklatott ember írta. Ezt olvastam: „Kedvesem, a négy ötvenes gyorssal elutazom. Távozásomnak semmi köze a lelkiismeret-furdaláshoz. Rossz lelkiismeretem csak miattad van, s jóvá kell tennem. Bocsáss meg, amiért itt hagylak, Jarmila.” Semmit sem értettem. S tulajdonképpen nem is igyekeztem érteni. Alázatomban — korábban ezt az érzést nem ismertem — alávetettem magam Jarmila elhatározásának. Kértem a számlát és felmentem a kabátomért, meg az aktatáskámért. A szobában még egyszer elolvastam a levelet, a fény felé: tartva is megvizsgáltam, gondosan kiráztam a borítékot. Semmi. Persze úgy is felfoghattam volna Jarmila távozását, mint az olyan nő gesztusát, aki elegánsan kívánja befejezni a megunt viszonyt, a szokásos triviális jelenetek mellőzésével. Nem vehetnem tőle zokon, tudtam, hogy szerelmi téren messze vagyunk a tökéletestől, nem vagyok sem tüzes, sem különösebben gyengéd és figyelmes, képtelen vagyok megjátszani, hogy életem tengelye a szerelem, nincs különösebb pozícióm, férfias megjelenésem, vagy démoni vonzerőm, az öregedés küszöbén álló fáradt, hétköznapi ember vagyok, semmi több. Ennek ellenére tudtam, hogy Jarmilát más okok vezérelték.

Felvettem a telefont, és megkértem a központban a kisasszonyt, kapcsolja Prágát. Sürgős hívás. Lediktáltam Jarmila számát és vártam. A telefonosnő figyelmeztetett, hogy tegyem le a kagylót. Majd ő felcsenget. Eszembe jutott, hogy az elmúlt huszonnégy órában már másodszor vagyok kiszolgáltatva a telefonosnő kénye-kedvére, s ezek a telefonosnők, a vonalak és kapcsolások további ezernyi kezelőivel — úgy tetszett — tehetetlenségünket szimbolizálják. Vagy legalábbis az én tehetetlenségemet. Ezúttal azonban a telefon igen hamar megszólalt.

— Tessék, ez Prága — jelentette a kisasszony, s én hallottam a szabályosan ismétlődő hosszú csengetést, s elképzeltem, mint tölti be a Jarmila lakását — ahol sosem jártam. Rendszerint kissé kifulladva érkezett a telefonhoz, ezek szerint nagy lakás lehet, az egyes szobák között jókora a távolság. Sajnáltam, hogy sosem kértem meg, meséljen az otthonáról, mégiscsak illet volna érdeklődnöm az iránt, milyen környezetben él. Sok mindenről illett volna érdeklődnöm. A telefon egyre csengetett, s úgy éreztem, helyrehozhatatlan hibát követtem el.

— Nem veszik fel — közölte egy másik hang, nem a szállodai telefonosnő, nyilván a posta telefonkezelője.

— Hagyja még egy kicsit! — kérleltem.

A nő nem válaszolt, de a csengetést tovább hallottam. Magamban számoltam. Az út gyorssal alig egy óra, Jarmila tehát hat előtt Prágába ért. Ha mondjuk nem kap taxit, ha nem járnak a villamosok, vagy bármi más jött közbe, nem tarthat az út az állomástól a lakásig tovább, mint félóráig. Legfeljebb, ha háromnegyed óráig. Úgyhogy rég otthon kell lennie. A telefonosnő megkérdezte, akarómé később megismételni a hívást. Azt feleltem, hogy nem. Visszamentem a haliba, elkértem a menetrendet. A gyors valóban négy ötvenkor indul. Igaz, a gyors elment, de hol van az megírva, hogy Jarmila eluta