Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

zott vele? Hátha az állomáson várja, hogy érte menjek? Összeszedtem a holmimat és kimentem. Sűrű köd volt, minden utcát egyformának találtam, és többet is végigjártam, amíg rátaláltam a kocsimra. Az ablaktörlő mögé beszúrva egy cédula. Mondanom se kell, milyen mohón kaptam utána. De csak rendőrségi idézés volt, tilos parkolásért. Összegyűrtem a papírt és a kanálisba dobtam. Kérdezősködtem, merre jutok el az állomásra. Már majdnem elindultam, amikor váratlanul belémhasított a gondolat, hogy Jarmila éppen most ment vissza a szállodába és engem keres. Gyorsan rohantam vissza.

— Nem keresett valaki? — kiáltottam oda a portásnak. Papírok között matatott. Háttal állt nekem.

Sajnálkozva ingatta a fejét.

— Ha keresne valaki... az a hölgy, aki reggel távozott, vagy valaki más, — mert eszembe jutott, hogy mást is küldhet üzenettel — mondja meg neki, kérem, hogy fél óra múlva visszajövök.

A portás feljegyzett valamit egy negyedívnyi papírra. A biztonság kedvéért megmondtam a nevem, és a szobám számát. Alig észrevehető bosszúsággal megvonta a vállát, bizonyára megsértettem, mert kétségbei vontam tökéletes emlékezőtehetségét és ember- ismeretét. Nem törődtem a szállodai alkalmazottak érzékenységével, a kocsihoz siettem, s a következő pillanatban már száguldtam az állomás felé. A köd roppant mód megnehezítette a tájékozódást, egypárszor rossz irányba fordultam, és ismételten kérdezősködnöm kellett, végül mégiscsak felbukkant előttem az állomás négyszögletes épülete. Bementem. A hatalmas előcsarnokot piros-szürke mozaik díszítette, az emberi élet valamely örömteli pillanatát ábrázolta. Talán a győzelmet, talán a találkozás örömét, de meglehet, hogy a búcsúzást. Egy női alakot ábrázolt kitárt karral, futás közben, vagy a megtorpanás pillanatában. Megkérdeztem a kapust, nem látott-e a reggeli gyorsnál egy világos kabátos nőt. A fejét csóválta:

— Kérem szépen, itt legalább kétszáz ember tódult ki egymás hegyén hátán — mondta.

Adtam neki egy ötkoronást. Lehetségesnek tartotta, hogy a világos kabátos nő ott volt a kétszáz ember között.

Beültem az autóba, és ezúttal kérdezősködés nélkül eljutottam a szállodába.

Jarmila nem mutatkozott a hotelban, üzenetet sem küldött, senki som telefonált. Nem volt értelme a késlekedésnek.

A városból meglehetősen könnyen kijutottam, de kint, a szabad országúton, sokkal sűrűbb volt a köd, felgyújtott fényszóróval, szinte csak lépésben haladhattam, a végsőkig megfeszített figyelemmel. Annál is inkább, mert az útburkolat kellemetlenül síkos volt. Elképzelni sem lehetett ideálisabb helyzetet egy balesethez. Lecsavartam az ablakot és kidugtam a fejem, hogy legalább valamit lássak. Nem sokat segített. Hirtelen úgy éreztem, a kormány jobbra húz. Talán letértem az útról? Óvatosan megálltam, és kiszálltam körülnézni. A jobb első kerék lecsúszott az műútról, és lassan süppedt bele a puha agyagba. Nyilván nem vettem észre a „Veszélyes útpadka” táblát. Nem lett volna értelme az utak állapotát szidni, megkerültem a kocsit, s készültem beszállni, de abban a pillanatban meghallottam egy másik autó motorját, s a fényszórók egyenesen felém rohantak. A vezető az utolsó pillanatban rántotta félne a kocsit, éreztem a légáramlás fuvallatát. Csak utólag ijedtem meg. Mint akit a halál szele csapott meg, nehezen képzelhető el szemléletesebb érzékeltetése ennek az elcsépelt frázisnak. Egyáltalán nem tartozom az ijedősek közé, de abban a pillanatban félni kezdtem. Féltem ottmaradni az országúton, féltem, hogy nem tudok kihátrálni az árokból, vagy ha sikerül is, néhány méterrel odább valami bajom történik. S főleg attól féltem, hogy végre felfedtem valamennyi baljós előjel értelmét. Ujjaimban éreztem az ajtókilincs jeges felületét, holott érintésemre fal kellett volna melegednie. Talán már kihűlőfélben volnék? Karomat előrenyújtottam, egész könnyen ment, de remegett a kezem, mint akit a hideg ráz. Az ismeretlen felfedése... Hogy történhetett velem Ilyesmi? Ráadásul Jarmilát is megfertőztem, őt is a hatalmába kerítette a félelem, elszökött tőlem, egyes különösen szenzitív lények — márpadig ő az — állítólag megérzik a halál jelenlétét. Nem vettem tőle zokon. Miért ne ragaszkodna az élethez, nyilván én is ragaszkodom hozzá, ha itt állok a ködben az autó mellett, reszketek a félelemtől, s képtelen vagyok bármit kezdeni. Végül ismét beültem a kocsiba, talán nem is azért, hogy legyőzzem