Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)
EGY SZÁLLODAI ÉJSZAKA Pontosan fél négy volt, amikor kiléptem az épületből, és pontosan fél négykor megeredt az eső. Nem esett nagyon, csak szemerkélt, de láthatólag elszánt kitartással. Hosszú sétát akartam tenni, hogy könnyebben teljen a fölös idő, de sétáról most szó sem lehetett. Bosszankodtam. Szeretek mindent gondosan, jól, minden szempontból megfontolni, hogy ne érjenek váratlan meglepetések, de ezúttal számítottam rá, hogy szép idő lesz. Csak azért, mert ez illett bele a terveimbe. Lassan bandukoltam hazafelé, legalább nagyjából behúzódva az ereszek meg az átjárók alá. Eszembe jutott az anyám. Nagyon babonás volt, s ha gyerekkoromban néha előre örültem valaminek, mindig gyorsan „lekopogta”, azaz megkopogitatott valami fatárgyat, és így sápítozott: „Csak ne örülj előre semminek, gyermekem, az istenért, csak ne örülj előre.” Persze még minden jóra fordulhat. Ezer okból. Ha nem lettek volna aggályaim, az elutazásom előtti órákat — kissé ugyan nevetséges elutazásról beszélni, amikor épp csak térülök-fordulok — sokkal nagyobb örömmel élvezem. Az eső ellenére is. Megtapogattam a vállam. Kabátom már jó nedves volt, s persze tudtam, nem olyan gazdag a ruhatáram, hogy más felöltőt vehetnék az útra, mint azt, amely éppen rajtam van. Hacsak nem akarok vastag télikabátban beállítani a szállodába október közepén. Betértem a legközelebbi önkiszolgáló büfébe, megettem két szendvicset, s közben azon tűnődtem, mivel üssem agyon az időt, amikor semmit sem akaródzik csinálnom. Szokatlan nálam az ilyen állapot, inkább folytonos időhiányban szenvedek. Számolgatni kezdtem. Jarmila férje a 18.40-es vonattal utazik el. Korábban, mint fél hét tájban nem várhatom Jarmila hívását. Ha egy órát leszámítok a zuhanyozásra meg a borotválkozásra — pedig ez sok is —, még mindig legalább két óra tiszta időm marad. Még négy óra sem volt. Tekintetem a büfével szomszédos könyvesbolt kirakatára tévedt. A Hét újdonságai közt felfedeztem egy vékony könyvet, melyen ez a vonzó cím ékeskedett: Gyilkosság, amely nem kíván magyarázatot. Bementem a könyvesboltba, és megkértem az eladót — egy hájas fiatalembert —, hogy mutassa meg a könyvet. Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, jó-e ez a detektívregény. Az ifjú megvetően vállat vont, és azt felelte, nem olvas effélét. S mert még nyomatékosabban a tudomásomra akarta hozni, hogy köztem és közte nincs helye bármiféle bizalmaskodásnak, hátat fordított a pultnak, figyelmét a polcra összpontosította, ahol néhány bibliofil kiadás sorakozott. E finom buzdítás ellenére is úgy véltem, helyzetemhez jobban illik a Gyilkosság, amely nem kíván magyarázatot. Miközben az ifjú a könyvet csomagolta, sikerült majdnem tökéletesen palástolnia undorát. Otthon főztem egy nagy csésze erős kávét, és leheveredtem a rekamiéra. Az ébresztőórát beállítottam hatra, arra az esetre, ha az a bizonyos gyilkosság oly mértékben nem kívánna magyarázatot, hogy olvasása közben elaludnék. Azt hiszem, addig a pillanatig Iva Hercíková
