Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hercíková, Iva: Egy szállodai éjszaka (elbeszélés)

minden egészen normálisan folyt la, semmi rendkívülit nem vettem észre magamon, úgy viselkedtem, mint ahogy helyemben valószínűleg a férfiak többsége viselkednék. Mielőtt fellapoztam a könyvet, eszembe jutott, hogy virágot kellett volna vennem Jar- milának. Aztán olvasni (kezdtem. Nyár, üdülőtelep, szezon közepe, fiatal nő holtteste a strand kabinjában. Vagy a huszadik oldalon kedvetlenül becsuktam a detektívregényt. Nemcsak hogy olvastam már, ráadásul pontosan emlékeztem rá — ez pádig többnyire nem esik meg velem —, ki követte el a gyilkosságot, s hogy mi a bűnügy meglehetősen különös megoldása. Nem is annyira a kidobott tizenöt korona bántott, mint inkább az előttem álló másfél órányi üres idő. Elhatároztam, hogy megpróbálok aludni, s mivel nyomtatott betű fölött alszom el a legkönnyebben, a tájékoztató lapért nyúltam, amit az eladó hozzácsomagolt a könyvhöz. A hátsó oldalán egy elragadó lány fényképe, s a szövegből megtudtam, hogy ő ennek a kriminek a szerzője, amelyet rosszkedvűen félretettem. Azon morfondíroztam, vajon mi készteti a szép fiatal lányokat arra, hogy az irodalomnak hódoljanak, hiszen becsvágyukat annyi más úton is kielégíthetik, s átfutottam a cikket, találok-e erre vonatkozóan magyarázatot. Talán gyermekparalízisen esett át és megbénult, vagy valami más fogyatékosásgban szenved, a<mi kirekeszti a szokásos, a korához és külsejéhez jobban illő szórakozásokból. De semmi ilyesmire nem találtam utalást. „Eredeti krimürodalmunk nemcsak egy egészen új névvel gazdagodott, hanem egy új szemlélettel is, ez a szemlélet a detektívregényre mint műfajra vonatkozik, amelynek nem kell szükségképpen a kortárs irodalom peremén vegetálnia ...” Háromszor egymás után elolvastam ezt a mondatot. Valami nem stimmel. Miféle egészen új név, amikor én már olvastam ezt a könyvet?! Figyelmesen átrágtam magam a cikken, de minden arra vallott, hogy a szsrző zsengéjének első kiadásáról van szó. Megnéztem, mikor jelent meg a tájékoztató. Nem tartattam kizártnak, hogy az eladó rosszindulatból régi számot adott, abban a meggyőződésben, hogy korlátoltságomban nem jövök rá. De a dátum előző napi, a hónap és évszám is rendben. Alapos vizsgálódásba kezdtem. Felnyitottam a könyvet az utolsó oldalon. Első kiadás, ez világos. A telefonkönyvben megtaláltam a könyvesbolt számát. Felismertem a hájas ifjú hangját. A boltban mindössze azt adta udvariasan a tudtomra, hogy műveletlen fajankőnak tart. A személyemre vonatkozó jellemzést ezúttal magában a pimasz fráter jelzővel gazdagította. Négyszer biztosított róla, hogy az első kiadás, semmiféle utánnyomásról szó sem lehet. Zavartan hadartam valamit arról, hogy ismerem a megoldást, erre ő gratulált kiváló detektívösztönömhöz. Attól féltem a következő pillanatban Sherlock Holmssnak titulál, ezért köszönő szó nélkül letettem a kagylót. Tűnődtem. A részletek roppant elevenen élnek az emlékezetemben, ez azt jelenti, hogy a történetet legfeljebb egy éve ha ismerem. Hangsúlyozom: ismerem a történetet, nem psdig olvastam a könyvet. Eszembe jutott ugyanis, hogy a krimit talán a rádió sugározta, előfordul, hogy éjszaka, amikor nem tudok aludni, rádiójátékokat hallgatok. Ugyanez a lehetőség fennáll a tévével is, habár tévét keveset nézek, szinte egyáltalán nem, meg aztán vizuális típus vagyok, ez azt jelenti, hogy az írott szöveghez a szereplők alakjának, a környezet képének kellene társulnia. De most ez nincs így. Azt is kizárhattam, hogy netán valami folyóiratban olvashattam a Gyilkosságot, amely nem kíván magyarázatot, hiszen alig győzöm elolvasni a szakmámba vágó cikkeket, s a vaskos irodalmi folyóiratokhoz, amelyek folytatásokban talán közölnek bűnügyi regényt, sosem jutok hozzá. Maradt hát a rádió. Ismét a telefonkönyvért nyúltam, de abban a pillantban más magyarázat jutott eszembe, zseniálisan egyszerű. Hangosan kellett nevetnem, hogy nem jöttem rá hamarabb. Hátha tévedek? Tulajdonképpen nem győződtem meg róla, hogy ismerem a könyvet, nem néztem meg, miként végződik, csak a benyomásaimra hagyatkoztam, s mi sem valószínűbb, mint hogy két hasonlóan kezdődő krimit kavartam össze, és egyet csináltam belőlük. Ki tudja, talán az ismeretlen okok miatt írással foglalkozó bájos leányzó szintén hathatósan okult a műve alapjául szolgáló mintából, amellyel én most ezt a művet összetévesztettem. Mohón nyúltam a földre, ahová az imént ledobtam a könyvet és lapozni kezdtem. A kellemetlen érzés azonban, amely sikertelen nyomozásom egész ideje alatt lappangott bennem, nem múlt el, ellenkezőleg. Abban a pillanatban vált első ízben olyannyira nyilvánvalóvá, hogy tudomásul kellett vennem. A kilencvenedik oldalon abbahagytam a lapozást, és tudtam, ha még egyet fordítok, lent, a kilencvenharmadik oldalon egy nő cimét találom, kövér betűkkel szerve, ez a nő a későbbi gyilkos. Ráadásul azt is tudtam, hogy az valami brnói cím, az