Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - FIGYELŐ - Kázmér Miklós: A névfejtésről és a Földrajzi nevek etimológiai szótáráról
nem találta meg azt a közlést, amelyik régi komäromi asztalosokról szól (RoJL vács Albin: A régi asztaloscéh Komárom- 1 ban, Komáromi Lapok, 1906. 27. évi. 33. szám). Ebben adatok is szerepelnek a céh régi Jegyzőkönyvéből (pl. azt, hogy 1677 és 1871 között 265 céhbe tömörült asztalosmester volt Komáromban), és ugyanitt a Mária Terézia által kiadott céhrendtartás is helyet kapott. A mesterség fejlődésének történeti áttekintése után rátér az asztalostermékek ismertetésére, főképpen a tulipános ládákra és a templombelsőkre, megjegyezve, hogy a Csongrád megyei Szentes református templomának belsejét Is a komáromi asztalosok készítették 1761-ben. A komáromi mesterségekről nemrég megjelent (és azonnal szétkapkodott) könyv részletes ismertetéséből tehát az derül ki, hogy vannak kisebb-nagyobb hiányosságai is. Ezek főképp abból adódnak, hogy a szerző nem ismeri elég alaposan a helyi céhes mesterségek (valamint a kisipari és nagyipari vállalkozás) idejéből fennmaradt írásos gyűjteményeket és az azokat ismertető irodalmat. Ettől eltekint-' ve, a sok jobbnál-jobb kép és rajz segítségével, illetve gondos kiadói előkészítéssel, olyan könyvet sikerült az olvasó kezébe adnia, amely hasznos és kedves olvasmánya lehet mindnyájunknak. (Madách, 1978). Tok Béla A névfejtésről és a Földrajzi nevek etimológiai szótáráról Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára Vajmi ritkán történik meg, hogy egy — nagy példányszámban megjelenő — nyelvtudományi mű egy-két nap alatt fogyjon el a könyvpiacon. Kiss Lajos munkájával ez történt: az 1978-i könyvhét egyik bestsellere lett. A nagy siker csak azzal magyarázható, hogy a szótár fontos tudományos és társadalmi Igényt elégített ki. S valóban, ha csak egy pillantást vetünk a névkutatás történetére, a kétfajta igény jelentkezését több évszázadra visszamenőleg is regisztrálhatjuk. Éppen ezért — a mű bemutatása előtt —, hadd szóljunk röviden a névtan, ezen belül a helynévtan történetéről és módszeréről. 1. A tulajdonnevek Iránti érdeklődés — mint annyi társadalmi jelenségnél tapasztalhatjuk — már az ókorban felbukkan, s a velük kapcsolatos legfontosabb felismerés, az, hogy minden tulajdonnév — személynév és helynév — közszóból keletkezett, már igen korán megszületik. A tétel megfogalmazásához — egyszerű logikai indukcióval — könnyű volt eljutni, hiszen a nevek tekintélyes része a múltban és ma is közszóval könnyen azonosítható (Nagy, Kovács, Szabó, Alsóváros, Ojjalu, Kékes stb.), azaz motivált név. Az általánosítás ezek szerint kifogástalan volt. Ez az alapelv —■ Igen helyesen — mindmáig érvényesül a névmagyarázatokban, csak az alkalmazásával volt baj — és nem is kevés — egészen a XIX. századig. Nevezetesen az, hogy a nyelvtörténeti és összehasonlító módszer kialakulásáig a neveket bármilyen nyelv, bármelyik közszavával azonosították, és a származtatásban nem riadtak vissza a tulajdonnév hangalakjának legképtelenebb tagolásától vagy éppen megcsonkításától sem. Példákat a magyar névtan történetéből Is bőven tudnánk Idézni, de elegendő, ha csak a legismertebbnek, sőt leghírhedtebbnek, Otroko- csi Fóris Ferencnek effajta működését említjük. „Origines Hungarici” című művében (1693) ilyen — ma már csak derűt keltő — etimológiákat találunk: Ararat — ár + járat, Boszporusz = vas + poros, Meotis = mely + jó + tó stb. Az effajta etimologizálás rendszerint nem volt öncélú, naiv őstörténeti koncepciókat, a magyarság „napkeleti” származását vagy éppen nyelvünk eredeti és önálló voltát kívánták velük bizonyítani. Otrokocsi Fóris is magyarokkal népesíti be az egész antik világot, ugyanakkor a héber—magyar rokonság naiv tételét is igazolni akarja. A névfejtésnek ez a „romantikus” korszaka a magyar névtudományban átnyúlik a XIX. század második felére is, olykor egy-egy hulláma — igaz hogy csak a szaktudományon kívül — máig is felbukkan.
