Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - FIGYELŐ - Kázmér Miklós: A névfejtésről és a Földrajzi nevek etimológiai szótáráról

A magyar nyelvtörténet klasszikusainak, főleg Melich János, Kniezsa István és Pals Dezső munkásságának köszönhető, hogy a naiv etimologizálás kiszorult a tudomány porondjáról, egyszersmind kialakulhattak azok a szilárd metodikai alapelvek, amelyek alkalmazásával a nevek eredetét nemcsak magyarázni, hanem bizonyítani is lehet. Az alapelvek jőrésze a szótörténeti és a hangtörténeti vizsgálatban kristályosodott ki, akkor, amikor a nyelvtörténeti módszer a tudomány rangjára emelte a lingvisztikát.

Lássunk eme alapelvek közül egynéhányat. A módszeres etimológus először is összegyűjti a megmagyarázandó név nyelvtörténeti adatait, a helyesírástörténet segítségével tisztázza ezek olvasatát (korabeli kiejtését), a következő lépésként azonosítja valamely közszóval (esetleg közszók összetételével), jővevénynév esetében pedig kideríti, hogy melyik nyelvből történt az átvétel. Mindez akkor vezet csak megnyugtató eredményre, ha a közszóval való egyeztetésnél analógiákat is ki tudunk mutatni, azaz igazolni tudjuk, hogy beletartozik valamilyen típusba; ha a régi és a mai adatok összevetése hang- történetileg is kifogástalan, illetőleg ha átvételről van szó, szabályos a hangtani megfelelés.

A Szárszó helynevet a naiv etimológus habozás nélkül a szár és a szó köznév összetételének tekintené. Mire jutunk, ha a helyes módszertani alapelvekhez ragaszkodva tisztázzuk etimológiáját? A helynév történeti adatai a következők: 1229: Zarozozov, 1358: Zarozou. A helyes- írástörténet segítségével rekonstruálni tudjuk az adatok korabeli kiejtését: Száro- zoszou, Szároszou. Ezekből már könnyen kiolvasható, hogy a név első eleme a száraz köznév, utótagja pedig az aszó. [Ez utóbbi sok helynévben fellelhető: Aszófő, Aszód, némileg módosult formában: Szikszó, Berettyó = Berekszó, Jászó stb. Az aszó földrajzi köznév kiavult nyelvünkből, ’völgy, száraz vízmeder’ volt a jelentése.) A mai és a régi adatok alaki különbsége kifogástalanul megmagyarázható a magyar hangtörténet szabályos változásainak ismeretében. A négy- szótagú Szározoszou-bó\ úgynevezett egy- szerejtéssel lesz Szároszou, ebből a második nyílt szótag magánhangzójának kiejtésével Szárszou, végül a szóvégi kettőshangzó egyszerűsödésével Szárszó.

A dunántúli, Zala megyei Misefa község nevéről Pesty Frigyes 1884—6-i helynévgyűjteményében ezt olvassuk: „Misefa ... fátul a melly alatt a misék szolgáltattak vette nevét mise-fa". Ez a magyarázat is naiv etimológiának bizonyul, ha számba- vesszük a történeti adatokat is: 1352: Mixefolva, 1456 :Misefalwa, Í574: Mysep- halwa, 1696: Misefa. Ezek szerint az előtag a Miklós név rövidüléses becéző képzős formája: Mikse (ebből hasonulással Missé, illetőleg rövidüléssel Mise), az utótag pedig a falu településnév birtokos személyragos alakja. A személynév + falva szerkezetű helynév rendkívül gyakori a magyar nyelvterületen — közel ezer település neveként fordul elő — egy részük, mégpedig a Dunántúlon és a Csallóközben több mint 200 esetben -fa utótagúvá rövidült [Mihályfalva: Mihályfa, Pál- falva: Pálfa, Orbánfalva: Orbánfa], Eeek szerint a nagymértékű hangalaki redukciót szabályosnak tekinthetjük. — A Misefa módszeres vizsgálata megintcsak igazolja, hogy a történeti adatok, a névtipológia és a hangtörténet segítségével az etimológia megnyugtatóan tisztázható.

A magyar helynévanyagban nagy számban találunk idegen eredetű helyneveket, elsősorban szlávokat. Ha az etimológus egy név megfejtésében átvételre gyanakszik, akkor azt kell megnéznie, megvoltak-e ennek a történeti feltételei. A szláv- sággal a magyarságnak a honfoglalás óta (valamelyest korábban is) igen szorosak voltak a kapcsolatai. A következő lépésként kideríti, hogy a magyar névnek volí-e vagy van-e szláv megfelelője. Például: a magyar Galgócnak vagy Besztercének Hlohovec és Bystrica a szlovák változata. Ezután arra kell választ adni, hogy milyen irányú volt az átvétel, azaz melyik nyelv volt az átadó és melyik az átvevő. Ehhez fontos fogódzó annak megállapítása, hol tudjuk kimutatni a közszói előzményt, vagyis a név melyik nyelvben motivált. Az említett példákban kétségkívül a magyar az átvevő, mert mind a két név a szlovákban motivált, a Hlohovec (régen GlogovecJ jelentése a szlovákban ’galagonyával benőtt hely', a Bysíricáé ’gyors folyású víz’. Ezek után csak a hangalaki különbségeket kell megmagyarázni, azaz szabályos-e a hangtani megfelelés. A magyar Galgóc a XII. század előtti szláv alakot őrizte meg, azt, amelyben a g: h változás még nem történt meg. A magyar változatok további hangalaki eltérései