Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Bodnár Gyula: Szeretet, Iskola, Három százas, A holnap (karcolatok)
Agyonváglak, a hétszemtséglt! Tudtam, ha nyomban nem indulok el lefelé, megteszi. Ismertem a történelmét. És egyébként Is, mi voltam én őhozzá képest. Mit akarsz? Csak azt, hogy igyál velünk egy pohár bort. Töltött. Meg azt akarjuk neked mondani, hogy jó gyerek vagy te, Kisfőnök. És ha egyszer nagyobb fejes leszel, ne légy olyan, mint azok. Visszaadtam a poharat. Töltött magának is, és egyetlen nyeléssel kiitta. Aztán újratöltött, a szűk és meredek utcácskában, melyben ifjú nyár volt, könnyű vasárnap délelőtt. Iszol még eggyel, Kisfőnök? Öreg özvegyasszony. Senkije, semmije ezen a nehéz földön, csak egy fehérre meszelt viskója, három csupasznyakú tyúkja meg egy csomó kialudt emléke. Na meg az a néhány ár szőlő, amelyet örökölt egykor, és már csak ezért sem adna el soha. Igaz, nem is kéne senkinek, mert hát milyen szőlő az, amelyet nem kell permetezni, rosszfajta szőlő, kutyaszőlő. Az öregasszony mégis ragaszkodik hozzá, vele él kora tavasztól késő őszig. Napszámost csak kétszer fogad fel: metszésre és az első kapálásra. Nem minthogyha ő nem értene az effajta munkákhoz, ért ő, csak éppen szárazabb már a hús, a csont, és a vér sem kering úgy, mint régen. A metszőolló is, a kapa is lerogyasztaná hamar. Persze, a földnek, a tőkének még augusztusban is elkelne a kapa, de drága a napszámos, akkor már csak ő jár ki a hegyre. Viszi az ezeréves sarlót. Gyönge kezében úgy szorítja a könnyű szerszámot, vágja a nálánál is magasabb dudvát, a vastagabbja nagyokat ránt kezén, ropogtatja könyökben, közben telnek a napok, mire az utolsó sor végére ér, kezdhetné elölről. Csakhogy kötözni is kell. Hajlong, mindig feketében, át-átöleli a tőkéket, ócska rongyokból hasított szalagokkal akasztja meg a vadul növő, egymásba gabalyodó szőlővesszőket, hajtásokat, amelyek az öregasszony háta mögött huncutul kicsúsznak a kötésből és tovább vihán- colnak kedvükre a szélben. Azok maradnak nyugton csupán, a lefejezettek. Úgy kéne tenni minddel, ha bírná az ember. Meg ha akarná. Mert olyan csodálatos ez a szabad növekedés, ahogy egymásba kapaszkodnak a tőkék, és dalolnak a viharban. Látta már őket viharban az öregasszony, sőt, nemegyszer megtörtént: olyan gyorsan beborult az ég, hogy nem érkezett volna hazafutni, hát a tőkék alá kuporodott, azok meg mintha megérezték volna, hogy a törékeny életnek védelemre van szüksége, még inkább egybefonódtak, pillanatok alatt olyan vastag zöld tetőt húztak a kis öregasszony fölé, hogy a jégverés sem tehetett volna kárt benne. Aztán amikor eljött a szüret ideje, egyedül gyűjtögette a fürtöket szakadozott kosárkába, majd vödrökbe öntötte, és egy kétkerekű talicskában lassacskán hazatodogálta az egész termést. Megtelt a kád, melyet az udvar elejébe állíttatott a szomszéddal, hogy a felvásárlók könnyen átvehessék és feldobhassák az autóra. Keveset kapott, még három koronát se kilójáért. De nem háborgott, tudta jól, nem nemes szőlő az ő szőlője, sose adtak többet érte. De hát ez is valami. Ez a háromszáz korona. Mert az egészből ennyi marad, ha kivonjuk a napszámos bérét. Örülget az öregasszony, szorongatja a három százast. Kora tavasztól késő őszig küszködött érte, akkor is, amikor csak gondolt a szőlőre. Mert bizony egyszer fárasztó, nyomasztó lesz minden munka, amelyhez akaratunkon és szeretetünkön kívül se erőnk, se pénzünk — és csak nehezedik, nehezedik ránk mindennap, súlyos gondként, kiszárítja arcunkat, míg egy napon szépen összeroppanunk. Hát így van ezzel az öregasszonnyal, fiúk. És mi akármikor ellszunk három százast. Ez lesz a szobája. De találjon minél előbb másikat, a férjem ugyanis beteg ember és néha rájön. Krákog, nyávog, ökrendezik, hogy nem tudok aludni. Olyankor átcipelem ide. Amíg nálunk van, számíthat arra, hogy vele tölt néhány éjszakát. Cigarettát ne adjon neki, maga is csak az erkélyen vagy a lépcsőházban szívhat. Három százas A holnap
