Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - FIGYELŐ - Cselényi László: Kortárs-sirató
Figyeljünk csak! „Arccal a tengernek itt állunk párban, kürtszóban, ünnepi arany riadóban, síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében ... ... mert a tengernek bemutattak minket, vegye tudomásul, itt állunk párban, a kőfokon, itt a végtelenségbe bevágó szárazföld csőrehegyén, két emberi csillag .. S a Tengerparti lakodalom? „Viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszonyt viszik, viszik viszik, tengeri fátyla, sej, a láthatáron úszik, úszik, úszik, az uszályra fehér felleg, sej, sűrű fehér felleg, menyasszonyi uszályt, sej, sűrű fehér uszályt ájtatos szelek emelnek .. A hangnem, az intonáció, úgy hisszük, minden kétséget kizáróan egy és ugyanaz. Miért fontos mindez? Most, utólag derül csak ki (legalábbis számomra), két tragikus halál s egy bocsánatért esdeklő, fiát elsirató apa versének fényében a mélységes összefüggés a két életmű között. Mi több: a két nemzedék között. Sokáig, túlságosan sokáig hittük ugyanis, hogy Nagy Lászlónak, ugyanúgy, mint Juhász Ferenc költészetének, nincs, nem lehet folytatója, csak másod s harmadrangú epigonjaik lehetnek. íme az ellenérv! Kiss Anna ugyancsak megkésve beérett, szabályt-erősítő-kivétel jellegű lírája mellett Szilágyi Domokos az összekötő kapocs az előttünk járók (Nagy László mellett elsősorban Weöres Sándor és Juhász Ferenc) s az utánunk következők között. Az már egy újabb elgondolkodtató jelenség, hogy ez a kapocs s ez a folytatás a végekről jön, az egyetemes magyar irodalom ötágú sípjának egyik „kisebbségi” sípján szól. S erről megint csak szükséges néhány szót ejteni, éppen a nemzedék, s különösképpen Szilágyi Domokos költészete kapcsán. S szólni kell arról a különös jelenségről, hogy a magyar líra (s talán általában az egész magyar literatúra) éppen e nemzedéken belül osztódik több ágazatra. Az ötvenes évekig ugyanis a magyar költészet valóban egy és oszthatatlan: az anyaországi. Néhány erdélyi, vagy éppen csehszlovákiai magyar kivétel ugyancsak a szabályt erősítette: Apríly Lajos, Bartalis János, Dsida Jenő, Horváth Imre költészete ugyanis lényegében ugyanúgy íródhatott volna (mint ahogy pl. Áprily Lajos költészete íródott is a felszabadulás után) Magyarországon. Ami pedig a mi „hagyományainkat” illeti: Győry Dezső, s a nemrég elhunyt Mécs László költészetéről ugyanaz mondható el. S az egyetlen kivétel, Forbáth Imre avantgardista, a Kassákék köréből indult s a Nezvalék poetizmusálg eljutott magános költészete megintcsak olyan rendhagyó jelenség nemcsak a szlovenszkói, de az egyetemes magyar irodalmon belül is, hogy voltaképpen ez esetben is csak ama bizonyos szabályt erősítő kivételről beszélhetünk. Nem így a hatvanas évek nemzedéke. Mondhatjuk-e ugyanis, hogy az Űj Symposlo- nosok (Tolnai Ottó, Domokos István, Fehér Kálmán, Koncz István), a Magyar Műhelyesek (Bakucz József, Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) vagy éppen a mi „Egyszemű éjszaka” című antológiánk legjobbjainak érett termése (hogy az utánuk sorjázó nemzedékekről már ne is szóljunk) ugyanazon esztétikai mércével mérhetők, mint az előttük járó nemzedékek teljesítménye? Nyilvánvaló, hogy nem; nyilvánvaló, hogy nem alaptalan az egyre gyakrabban elhangzó vélemény, hogy soha még a magyar irodalomban két nemzedék között nem volt olyan szakadék, mint éppen ma. Imént csak a kisebbségi költőket említettük, de egyre sűrűbben említhetnénk a magyarországi avantgardistákat (Tandori Dezső, Erdély Miklós, Oravecz Imre, Marsall László) is. S mi van a kettő között? Az előbbi nemzedék (Weöres, Pilinszky, Juhász, Nagy László) lényegében még mindig hagyományos-romantikus lírája (akivételt jelentő ezerarcú Weöres költészetének problematikáját most ne feszegessük), s a most huszonévesek, mondjuk a magyarországi Szilágyi Ákos, a jugoszláviai Fülöp Gábor, az erdélyi Szőcs Géza vagy a mi Balla Kálmánunk avantgardizmusa között? A negyvenes-ötvenes években kiteljesedett s mára lényegében befejezetté merevült életművek s a hatvanas évek elejétől kezdődő s mára kiteljesedő vagy az egy még újabb nemzedékkel tovább folytatódó avantgardista magyar nyelvű költészet között?
