Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - FIGYELŐ - Cselényi László: Kortárs-sirató
A mi válaszunk: Szilágyi Domokos. Pontosabban az első Forrás-nemzedék, amelynek ő a meghatározó egyénisége. Nemcsak ő, nemcsak ők persze, mások is. Magyarországon egy-két, a hagyományos kifejezési eszközökön túllépő, de a Tandoriék,. Domonkos Istvánék avantgardizmusáig el nem Jutott lírikus: Orbán Ottó, Buda Ferenc, Parancs János, Kiss Anna. Nálunk Tőzsér Árpád. De mindenekelőtt Szilágyi Domokos. Az egész átmeneti nemzedék reprezentatív, immár sajnos befejezett, lassan klasszikussá jegecesedő életműve. Mit mutat föl mindebből a „Tengerparti lakodalom”, Szilágyi Domokos hátrahagyott varseinek megrendítő kötete, amelyet 1978-ban jelentetett meg a kolozsvári Dácia Könyvkiadó H. Nagy Mária összeállításában, Csiki László utószavával? „A szabályok csak azért vannak, hogy legyen mit áthágnunk. Mert hágni kell. Vagy föl vagy csak egyre tovább. Kihagy a szív, remeg a láb, de nyugalom sehol” olvassuk a kötet egyik legutolsó, a már említett Circumdederuntot megelőző versében, a Napraforgókban (e kettőt már csak a Törpe ecloga követi). Szóljunk hát mind a többi (az akasztófahumorú „játékok”, a disszonanciákkal teli „Naptár”, az antik metrumban írott játékok, a „Xéniák”, a „Búcsú a trópusoktól” verseinek legjobb lapjait idéző „Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből”, a szimptomatikus „Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre”, a megdöbbentő „1974”, — „Harminchárom múltam. Mire várok? Valószínűleg a halálra. Olyannyira zsúfolt a múltam, amennyire a jövőm árva” — , s a már elemzett versek) helyett erről az utolsó hátrahagyott versről, az R. M. emlékének ajánlott „Törpe eclogáról”! Igen, mert hágni kell! A „Tengerparti lakodalom” az „Öregek könyvével" együtt egy magasabb szintet prezentál a költő életművében, mint a megelőző „Fagyöngy” vagy a „Felezőidő”, de nem éri el a hatvankilences „Búcsú a trópusoktól” kötet hat versének magaslatait. De látjuk a csonttörő fájdalmakkal kínlódó harmincegynehány esztendős költőt, ezt a csupa ideg, csupa ín, tű-sovány Szilágyi Domokost küzdeni az életért, s az egyszer már meghódított magaslatokért. Mert hágni kell, hágni fölfelé mindaddig, amíg a lélegzet tart, mert „... a test, az rab csak, a költő itt és mindenhol szabad, ő az erő, a szilárd” olvassuk a Törpe- eclogában a magyarázatot, a „magam mentségét” s „fenyegethet az ég is akár odaföntről villámmal s a pokol krematóriumokkal — a költő csak makacsul araszolgat az éjben a drága papíron ... nincsen nyugovás — még hány nap az élet? öt-négy-három — a visszaszámlálás valahol már elkezdődött — mit számít! — csak a szó (ez a tett most), most csak a szó, költő szava számít, dér-hideg éjben s zúzmara nappalokon —ha a test csupa csont, csupa bőr és fájdalom is .. És elvégeztetett. „1976 egyik őszi reggelén — írja Szakolczay Lajos Szilágyi Domokosról írott Lázunk enciklopédiája című dolgozatában (Új írás, 1978. október) — egy kis csapat — a költő barátai — indult el a Kolozsvár környéki erdőkbe, a napokkal azelőtt eltűnt költő
