Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - KRITIKA - Grendel Lajos: Szemelvények a gonosz asszony hagyatékából

ha minden tartalom maga vajúdja ki egyedi formáját. Kölcsönkért formák csak kölcsönkért tartalmakat hordozhatnak. A költészet, a regény, a dráma régebben ráérzett már a belső teremtés, az „autonóm megteremtődés” szükségességére. A novella — lévén a múltban a legkötöttebb műfajok egyike — huzamosabb ideig ellen tudott állni a formabontás ostromainak. Kovács Magda kötetében alig találunk írást, amely a hagyományosabb novellatípus kritériumainak többé-kevésbé megfelelne. Talán csak a Jaku nem hazudott és az Esőben ilyenek. A prózájának minden rétegére kisugárzó belső tusakodás leírására a klasszikus, a történet lineáris elbeszélésére felépített novellatípus épp úgy alkalmatlan volna, mint a hemingwayi short story vagy a kafkal és borgesi parabola. Ugyanaz a tartalom nála számtalan alakban, minduntalan másképpen fejeződik ki, annak megfelelően, hogy világa melyik zugába világít be. Mégsem a forma bizonytalankodása ez, nem kísérletezés. Hiszen a forma és a stílus adekvát- sága a döntő, egybeesése a kifejezendővel. Kovács Magda egyebek mellett azért is kitűnő író, mert írásaiban a tartalom egyszerre születik meg a formával. A körző két szára pontosan azt a szöget zárja be, amit be kell zárnia éppen. A hagyományosabb novellamodellekből ismert külső történést nála a belső történés és belső küzdelem (szinte) fenomenológiai leírása helyettesíti. A leírás mégis szüntelenül az egészre intenciónál. S mivel amit közölni próbál, az világ-leírás és világértelmezés, sohasem érezzük úgy, hogy magának való, transzcendálhatatlan. A transzcendenciát mindig biztosítja az egészre irányultság. Formai eljárásai tehát sokrétűek. Tágasságuk jól látható, ha összevetjük a kötetben is egymás mellé került Hazugság nélkült A királynő halálával. E két novellát, pillanatnyi szándékunkból következően tekinthetjük a belső ábrázolás két lehetséges típusának. Formai szempontból A királynő halála utolsó lépcsőfoka annak a novellatechnikai eljárásnak, amelyet az írónő a Hazugság nélkülben próbálhatott ki először. A Hazugság nélkül még csaknem élményfelmondás, míg A királynő halála tiszta belső történés, amelynek szimbólumrendszere már csakis önmagából fejthető meg, olyan esszenciális belső tartalom, amely nélkülöz mindenféle külső fogódzókat, s akárcsak az Égig érő tánc, szinte prózaversként is olvasható. A Hazugság nélkül nem tartozik a kötet legjobb novellái közé, arra mégis kiválóan alkalmas, hogy segítségével szemléletesebbé tegyük mindazt, amit a belső ábrázolásról és Kovács Magda prózájának ontológiai természetéről eddig elmondtunk. A novella főszereplője egy főiskolás lány, aki éppen otthagyta az iskolát. Csatangol a városban, kimegy az állomásra, visszamegy a kollégiumba. Közben elmondja, amit lát, gondol, ami a közelmúlt napok sovány eseményeiből eszébe jut. Leírások, reflexiók, emlékképek váltakoznak a novellában. Már-már monotonná válnak, elzsongítanak bennünket, amikor egyszer csak ehhez a bekezdéshez érünk: „Egyszer egy egész délelőtt mentem visszafelé az időben. Átléptem magam fölött, sötét lett mögöttem. Idegen arcokban kezdtem magam látni. Összevissza mászkáltam a világban, aztán megint sötét lett mögöttem, és egy másik arcban bukkantam fel. Nem tudtam megállni. Olyan volt, mintha hegyről mennék lefelé. Egyszer csak elértem egy hatalmas sós víz szélére; az őstenger volt az. Ott esetlenkedtem a parton, azután belefordultam a vízbe. Az új arcom nagyon idegen volt. Egysejtű szerves valami voltam. Kapálóztam a vízben, faltam a sót, és nagyobb lettem egy-egy sejttel. Nőttem még jó pár sejtet, azután kimásztam a vízből.”

A cselekményes, anekdotikus olvasmányokhoz szokott olvasó bizonyára inkább a lány elhatározásának (ti. hogy otthagyja a főiskolát) lélektani motivációjára volna kíváncsi. Ennek előbányászásával azonban adós marad az írónő. De nem azért, mert azt esetleg nem tudja, hanem mert a lány döntését kiváltó közvetlen okokat másodlagosaknak tekinti. A Hazugság nélkülben Kovács Magda nem arra vállalkozott tehát, hogy eldöntse, helyesen avagy helytelenül cselekedett-e hőse. (A kívülálló szemével nézve talán helytelenül, a maga saját törvényeit tekintve azonban feltétlenül helyesen.) Ennélfogva a történet magva kiindulópont csupán, amelytől elrugaszkodva az írónő belső állapotot jelenít meg aprólékosan, pszichológiai teljességre törekedve, a külső, tárgyi világot erősen szubjektivizálva. A Hazugság nélkül hősnőjében ugyanis régen, még a történet kezdete előtt elromlott valami, mégpedig végérvényesen. „Itt sem volt szebb, mint máshol lesz”, mondja.

Miért lázadnak, miért szenvednek, miért keserednek hát meg ezek a nyugtalan, helyüket nem lelő emberek? A legtöbb esetben azért, mert álmodni merészelnek, szeretnék megváltani magukat a hétköznapok banalitásainak világából, de erre kép