Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — II. (regényrészlet)

Kuki, ahogy a fiút hívták, nemegyszer késő estig elidőzött a házban. Egyik keringőt a másik után játszotta, nemcsak Évának, hanem Rieöannénak is. Ahogy játszott, az több volt, mint bravúr, az avatatlan is észrevehette ritka zenei tehetségét. A háború végén megbetegedett tüdővészben, megszakította jogi tanulmányait, hónapokat töltött a Tátrában, és most idehaza volt, hogy egy kicsit erőre kapjon. Betegségét, ahogy Riečan megtudta a nőktől, erős megfázástól kapta, de közrejátszott az is, hogy bánkódott az anyja után, aki hirtelen halt meg epehólyagműtét következtében. Kuki apja, Predmorsky ügyvéd, már mint Idősebb ember a háború végével visszajött Rózsahegyről Palánkra, mert a háború előtt itt rendkívül jól ment neki. Hosszas habozás után egyezett bele, hogy a fia zongoraórákat adjon, abban a reményben, hogy Kukinak jót tesz majd a fiatal fiúk és lányok társasága.

Riečan maga elé meredve tűnődött: mind a két nő ott ül, és elragadtatva hallgatják, amint Kuki zongorázik. Mihelyt abbahagyja, máris kínálgatják mindenféle jóval, hogy lássa, mennyire szívesen látják. Valósággal eszüket vesztik, ha közeleg az óra, és jön Kuki; akkor már csak cicomázkodnak, sütnek, főznek, takarítanak... Éva pedig Izgatott! Jő ez, vagy nem jő? Milyen ember ez a fiú, mi lakozik benne? Ismert ügyvéd fia, jó családból való, amint itt mondják. Nos hát csak örüljenek, jól van... Fura dolog, az ő házában zongora szól... hallatszik a szép zene, az ő feleségének és lányának egy csinos úrifiú zongorázik. Meglepő dolog, csakugyan, ha visszagondol rá, mi volt egy évnek előtte. A felesége is, lánya is népviseletben jött, de egy hétig se viselték itt, levágatták a varkocsukat is, fodrászhoz járnak, vigyáznak a beszédjükre, hogy még csak észre se lehessen venni, hogy felföldi faluból valók... A város, az üzlet... Mit tesz a pénz!

Elnyomta a cigarettát, fáradtan felállt, és odament az ablakhoz.

Leszállt az est, az égboltra kiültek a csillagok. Nézett fölfelé, s szemét nem tudta levenni az égről. Ez a látvány csábította, lenyűgözte, de egy kicsit mindig ijesztette is. Kérdéseket tett fel magának. Milyen sokáig fog ő, mármint Riečan, élni? Mi vár még itt rá? Mi folyik ezen a világon? Úristen, már megint veszekszenek az emberek, jóllehet csak most hagyták abba az öldöklést, egymás megnyomorításának munkáját! No és mindabból, ami most zajlik, mi a legfontosabb az ő számára? Vagyis neki mint egyszerű embernek, aki alig tudja irányítani a saját életét? Mi történt vele? S mi az, amit ebben a házban, ezen a portán nem volna szabad csinálnia? De hát hogy is tudhatta volna? A világon semmi fontos ügyben nem dönt, mindent másvalakik irányítanak. Valami titkos helyen ülő ismeretlen emberek, no és mindenekelőtt az, aki ott száguld a csillagok végtelen útjain. Minden a sors, gondolta, ő csak azt teszi, amit tulajdonképpen tennie muszáj, bárhogy rúgkapálna is ellene. Semmi ő, afféle gyönge szívű parányi hangya, csöpp kis falevél, amelyet ellenállhatatlanul sodornak, hajtanak ismeretlen erők a tévelygő emberi utakon. Hasztalan szegül ellen. No és csakugyan ráadásul gyönge a szíve, és sokat dohányzik! A szíve! Gyenge, érzi is, de hát miért nem segít rajta? Állítólag mindössze egy kis izom a szív, legalábbis sorozáskor a katonaorvos azt mondta neki, semmi több... Hát Igen, igaz, de különös egy izom, teremtő Isten, de különös! Egykettőre megsebzi valami ás többé már be nem heged. Úristen, mennyi seb lehet ezen az ő gyönge szívén!

Nézett föl az esti égboltra, mintha várt volna valami fényre, mely majd leereszkedik ide hozzá. Lehetne az talán az őrangyala. Örömest fogadná társául, legalább volna, akinek kiönthetné a szívét, hiszen az őrangyal úgyis tud róla mindent. Eljöhetne hozzá, gondolta mosolyogva, mint ahogy Tischler kisasszonyhoz eljött az angyal.

Tavasztól őszig zúgás töltötte be Palánkot, zúgás, amit az idézett elő, hogy a sűrű zöldben szinte megállás nélkül fújt a szél. Aki először toppant be ide, annak éjjel lúd- bőrözött a háta ettől a zúgástól. Talán egy kicsit a félelemtől, de valószínűbb, hogy a minden idegszálát átjáró testi izgalomtól.

A zúgás most elcsitult, megszűnt, ereje és konoksága elenyészett. A lombok, a zöld növényzet eleven zúgása, a szél vad, fülledt, perzselő lehelete a régi palánkiakat sem hagyta elaludni. A felnőtteket is, de mindenekelőtt a gyerekeket fel-felriasztotta álmukból, mintha hívta, csalogatta volna őket ki, valahová a levegőre, az égbolt szédítő magasságaiba vagy a föld és a vizek mélyébe.