Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — II. (regényrészlet)
A lomb lehullott, a városba beköszöntött a csend. Jobban lehetett hallani az emberi hangot és az őrá ketyegését, nagyobb távolságról a vonatok, transzformátorok, malmok zaját. Míg vonultak a vadludak, a legnagyobb magasságból is hallatszott röptük nesze. Az éj sötétjében úgy tetszett, hogy odafönt a magasban, a város fölött tulajdonképpen a jó emberek lelke száll. A laktanyákba bevonultak a háború utáni első újoncok, a várost újra betöltötte a katonai trombiták hangja. Palánk valósággal felujjongott a megelégedéstől. Ismét volt helyőrsége, remélte hát, hogy élete visszatér a rendes kerékvágásba. Riečan segédje, Volent is megörült az új katonáknak, mint sokan mások, eljárt a gyakorlótérre nézni őket, s aztán lelkesen újságolta a mesternek, hogy a fiúk már tudnak menetelni, énekelni, és tanulnak lőni. Ügy beszélt, mintha a legszemélyesebb ügyéről lett volna szó, hogy, úgymond, most, amikor az amerikaiak és az oroszok mennek haza, a köztársaságnak szüksége van az erős hadseregre. Természetesen nemcsak az egyszerű kiska- tonák kedvéért járt ki, nem is ő lett volna, ha a laktanyákat nem szaglássza körül az üzlet érdekében is. Be akart jutni a tiszti lakásokba és konyhákba, vonzotta a sok idegen, többségében vonzó fehérnép is, akikről feltételezte, hogy beszédesebbek, mint máš nők. Nagyobb sikerrel sürgölődött egyelőre az intendások körül, akik hagyományosan nagy üzérek voltak, s közülük hármat, természetesen Riečanné engedélyével meghívott egy kis uzsonnára. Az őrmester meg a két továbbszolgáló altiszt, jől nevelt fiatalemberekhez illően, virággal érkeztek, és jól érezték magukat, mert a háziasszony észrevette, hogy egyúttal lánynézőbe is jöttek, nem fukarkodott hát a mosollyal és szívélyességgel. Riečan érkeztével (a Park utcából jött haza) a hangulat lehűlt. A háziúr elrontotta a jókedvet a tartózkodásával, meg azzal, hogy a háborúról és a gondjairól beszélt nagy komolyan. Riečanné szerint azonban a férje rosszul leplezett féltékenysége meg az öltözéke volt az oka mindennek. Este a hálószobában a szó szoros értelmében a fejéhez is verte a kocsisgúnyáját! Ugyan mikor kezd már városiasán öltözni? Hát kell-e úgy járnia, mint valami utolsó falusi bugrisnak? Nem látja, hogy városon él? Riečan csak mosolygott. Hogy mérgelődhetik valaki az ő öltözete miatt? Fogta a dohányt, a cigarettapapírt, zsebre vágta, felvette kurta bekecsét, és kiment az udvarra. A metsző, hideg széltől tüstént behúzta a nyakát. Verebek pistyogtak, valahol csupasz ágak verődtek a cinkezett esőcsatornához. A mészárszékben égett a villany. Volent tehát dolgozik, én pedig itt ácsorgok az ablak alatt! — pirongatta magát Riečan. Megállt a lánya szobája ablaka alatt, és egy darabig nézett befelé. Éva szobája teljesen rózsaszín volt, mint a lányszobák többsége Palánkon. Rózsaszín volt a kályha Is, ami Riečant mindannyiszor megdöbbentette, hiszen, gondolta, a kályhához a sötét szín illik. A felesége és a lánya ott ült egy-egy alacsony fotelban, amelyek kemények voltak, talán kényelmetlenek is, de kedvesek. Kuki a zongoránál ült, és játszotta a Mesél a bécsi erdő című igen közkedvelt keringőt. Mind a két nő szinte meghatottan figyelte Kuki hosszú ujjait, kisfiús, aranyos és szokatlanul érzéki arcát. Az asszony hajában tartós hullám, krémszínű blúz és barna szoknya rajta, meg kell hagyni, valóságos hölgy, gondolta Riečan. Eva feszült figyelemmel bámulta a fiút, kezében hímzett zsebkendőt tartva. Milyen gyönyörű! — állapította meg boldogan Riečan, de némi aggodalommal is. Mint egy angyal. Tincsekbe fésült, hosszú világosszőke fürtjei ráomlottak kissé még hegyes vállára. Kék rakott szoknya, fehér matrózblúz volt rajta, a keblén kék szalagcsokor. Ez az ő eléggé magas termetű, karcsú lánya egyre szebb! Nem túlzott, amikor megállapította, hogy Éva gyönyörű. Két gyönyörű nő, egyik a felesége, másik a lánya. Joggal volt büszke rájuk. Hiszen a felesége is, a másik Éva, milyen szemrevaló asszony még! Ha nem volna olyan megtermett, derékban és mellben olyan erős, aki nem ismeri,/nem nézné többnek harmincévesnél. Már hogyne volna féltékeny rá! Leplezte a féltékenységét, röstellte, de nem tudott ellene mit tenni. Egy darabig hallgatta a keringőt, mely őrá is felemelőn hatott, s közben nézte az asztalt, a boros üveget, a likőrt, az édességet. Aztán a szeme a kályhára tévedt, az áttüzesedett kettős kályhaajtóra és a mintázott kilincsre, a rózsaszín üvegből való
