Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — II. (regényrészlet)
Az ablak mellett a tisztára súrolt ebédlőasztal, szlovák népi hímzéses terltővel borítva, rajta a porcelán sótartó, a kenyér, rávetve az Š R monogramos szalvéta, a födővel takart serpenyőben a kihűlt galuska, mellette az aludttej es korsó. A kenyérből és a kihűlt ételből összeálló csendélet láttán szomorúság fogta el a hentest, valószínűleg önmagán esett meg a szíve. Felállt, a kenyeret becsavarta a szalvétába, és a kebléhez szorította. Önkéntelen mozdulat volt ez. Odalépett a konyhaszekrényhez, amelybe rendes szokás szerint a kenyeret mindig eltették, rögtön étkezés után. Megcsóválta a fejét, egyszerűen nem értette, hogy a felesége is, a lánya is hogy feledkezhetett meg erről a szokásról. Ráadásul az asztal szélén hagyták feküdni a kenyeret, a megszegett oldalával az ajtó felé fordítva! Ha már kinyitotta a konyhaszekrényt, úgy döntött, iszik egy pohárka szilvóriumot. Töltött a kupicába a kétliteres zöld, patentos üvegből, mely arról volt ismeretes, hogy ilyen fiaskóban árulták és hordták szét házakhoz a szódavizet, az aromás tömény szeszt egy kis ideig elérzékenyülve szagolgatta, de aztán szemrebbenés nélkül elszántan be- löttyintette szélesre nyitott szájába. Az erős szesz maró volt, de nem sokáig kínozta a nyelvét meg a szájpadlását. Nyakizmainak nyomásával beterelte a gyomrába. Ott pedig már csak kellemesen melegítette. Riečan kötelességszerűen köhintett, szeretettel nézett a cigarettára, mintha csak ettől a pillanattól kezdve tudná igazán élvezni, és nemigen magabiztos, kevésbé önérzetes emberek szokása szerint egy ideig azon elmélkedett, ne hajtson-e föl még egy kupicával. Engedett a kisértésnek. Fintorgó mosollyal, melynek révén megpróbált egyezséget kötni a lelkiismeretével, újra töltött. Felhajtotta. Az üveget eltette a konyhaszekrény aljára, hogy ne legyen a szeme előtt, visszaosont a heverőhöz, mintha szentül meg lett volna győződve, hogy valaki a sarokba lapulva figyeli. Szerette a magányt, csak közben tennie-vennie kellett valamit, hogy elhallgattassa a lelkiismeretét. A dohányzást hálás, mindamellett rendes munkának tartotta, amely miatt bármennyit ácsoroghatott. Hiszen a cigarettát saját kezűleg kellett sodornia. Ügy bizony, a dohányzásra való előkészület és maga a dohányzás művelete időbe telik. Ezért az időveszteségért nem tiltakozott a lelkiismeret© sem. Márpedig az gyerekkora óta valahogy épp a lustasága miatt állt vele hadilábon. Az évek során változtatta álláspontjait, egyszer ezért gyötörte, másszor valami másért, hol ellankadt, hol felerősödött, volt eléggé válogatós is, néha mimóza érzékeny, sőt bizonyos dolgokban könyörtelenül makacs, de a lustasága elleni szigorúságból sose engedett. Riečan nem ülhetett tétlenül, ha már semmi egyebet nem csinált, legalább rágódnia kellett ős valami miatt szorongania, nehogy a lelkiismeret furdalni kezdje. Örök meghasonlásban élt a lelkiismeretével, s noha erejéhez képest mindent megtett, hogy békén maradjon tőle, legnagyobb óvatossága és körültekintése ellenére se tett szert nyugalomra, ami után annyira sóvárgott, mert mindig közbejött valami az életben, valami, ami okot adott a lelkiismeretének az ő nyomorgatására. Az én lelkiismeretem, gondolta többször, valahogy túlontúl nagyra nőtt és roppant igyekvő; ha egyszer furdalni kezdte, furdalta éjjel-nappal, heteken, hónapokon, éveken át, munkában volt megállás nélkül, mint egy erős gép, kitartóan, mint a víz. Megfosztotta minden nyugalmától, magabiztosságától, önbizalmától. Egy darabig figyelmesen hallgatta, milyen ügyesen játszik Éva zongoratanítója. Már harmadik hónapja tanította Évát, de Riečan nemigen vette észre, hogy a leány haladt volna valamit is. Riečannénak jó hangja volt, szépen énekelt, de Riečan véleménye szerint a lányuk őrá, az apjára ütött. Hiányzott, mármint Riečannak, a zenei hallása, s jóllehet Ismert több dalt, és rendkívül gyorsan megragadtak az emlékezetében, sose énekelt fennhangon. Magában ismételgette ennek vagy annak a dalnak a szövegét, de rögtön abba is hagyta. Beérte ennyivel, aztán már mintha csak figyelmesen hallgatta volna másvalakinak az éneklését. A zongoratanítóra nem szívesen gondolt, és talán, bár ezt nem vallotta be magának, szégyenkezett is előtte. Kerülte, úgy tett, mint akinek semmi oka rá, hogy figyelmet szenteljen neki. Természetesen nem szólt ellene egy szót se, és a felesége meg a lánya előtt mímelte, hogy szívesen látja a házban. Nem szerette ezt a karcsú, magas és egyébként csinos fiút, akinek lázas volt a fekete szeme, és valósággal sugárzott róla bizonyos úri mivolt, sötét, tisztátalan szándékkal gyanúsította, mindazonáltal jólesett neki, hogy a lánya az órák alatt boldogabban mosolyog.
