Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — II. (regényrészlet)

illő ábrázatát, aztán a nyakát, mely izzadt volt és feszült, mintha hosszas kiabálásba dagadt volna bele, lehajolt a nyersbőrből varrt katonacsizmáért, sovány lábikráját körülcsavarta a lovaglónadrág zsinórjával, lába fejét gondosan bebugyolálta a kapcába, mely időközben megszáradt, vagy inkább talán kihűlt, és felhúzta a csizmát. Majd a sapkáért nyúlt, hogy befödje időnap előtt megkopaszodott fejét, mely hegyes volt, és férfifejnek elég kicsi. Riečan ezt szégyellte is.

Lemondóan ráütött a combjára, odafordult a heverő fölötti fapolc felé: ott feküdt a kalendárium, egy kisebb rádió, és ott voltak a dohányzókellékek: a cigarettapapír meg a vágott dohánnyal megtömött bőrzacskó.

Mint mostanában nemegyszer előfordult vele, önkéntelenül a szájára jött halkan: „Mező, széles mező, meddig nekem termő? Addig az ösvényig..Egy pillanatra megélénkülve maga is elmosolyodott ezen. Nyögve hátradőlt, de így, ülve is elérte a dohányzókellékeket. Enyhén megnedvesített hüvelykujjával kihúzott egyet a víznyomásos, finom cigarettapapírból, a sarkánál rátapasztotta alsó ajkára, tenyerére rászórt egy kevés dohányt, és egy darabig semmire sem gondolva puhította, kidobott belőle két kis finánclábat, vigyázatosan leválasztotta ajkáról a papírt, nehogy letépjen vele egy picurka bőrt is (szerzett már ilyen tapasztalatot a cigarettapapírral), jobb keze ujjai közt takaros kis vályúvá formálta és beleszórta a dohányt. Kezét felemelte a szeme magasságáig, hogy jobban lásson, könyökét nekitámasztotta a combjának, mutatóujjával elegyengette a dohányt, ügyesen sodort egyet a papíron, megnyálazta a nyelvével, és készen volt a cigaretta. Bedugta a szája sarkába, és mély lélegzetet vett. Annyira lefoglalta minden figyelmét ez a szertartás, hogy jóformán nem is lélegzett közben.

Felállt, fölvette a szvettert, mert időközben a konyha kihűlt, és visszatelepedett a he- verőre. Rövid zubbonya zsebéből, mely a szék támláján lógott, elővette az öngyújtót. Repülőgéppuska töltényhüvelyéből készült pokoli masinája, amint Volent nevezte, szivárgott, minden zsebét és zsebkendőjét bepiszkította a szennyezett benzinnel, amiért Riečanné igencsak haragudott.

Riečan a kis láncnál fogva leemelte a benzinnel teleszívódott kanócról a kupakot, és egész tenyerét rányomta a nagy fogaskerékre. Magasra felcsapott az imbolygó kékes láng, amelyet csak oldalról közelíthetett meg az ember, máskülönben bekormozta volna az arcát és a szemöldökét. A láng egy pillanatra megvilágította a hentes fáradt, még mindig álmos ábrázatát.

Riečan rosszat álmodott. Ingoványon járt, nagy kiterjedésű iszapos, vizes terepen kellett gázolnia. Alig vonszolta a lábát, és hasztalan kereste a helyet, ahonnan egykori inasának utolsó kétségbeesett jajkiáltása hallatszott, a hosszú termetű fiút lassan, de menthetetlenül elnyelte az ingovány. Riečan a végkimerülésig ment, hogy megmentse a fiút, térdre rogyott, kézzel hárítgatta szét maga előtt a sűrű ködöt, annyira kiáltozott, hogy nyakán kidagadtak az erek, de minden hiába, a fiút nem találta meg, ráadásul felébredt, és odalett végső reménye.

Kinyitotta szemét, de nem bírt szabadulni attól a benyomástól, hogy még mindig ott fekszik a hideg vízben és híg iszapban. Sietett ledobálni magáról a pokrócokat, mintha büntetésül mérte volna magára ezt a kellemetlen érzést.

A rendkívül intenzív álom nagyon felizgatta, kellett hogy valami munkára öszponto- sítsa a figyelmét, de csak az első szippantások után hitte el végleg, hogy az egész csak álom volt, s végre összeszedte magát.

Füstölgetett, fáradtsággal a tagjaiban gondolkozott, amint a dohányzók alvás után kedvtelve teszik, ha nincs a közelben, akit szeretnek. Hallotta, hogyan ketyeg az óra a konyhaszekrény tetején, hogyan csöpög a víz a csapból a tojáshéjszerűen öblös vasmosdóba, s hallotta az Éva szobájából átszűrődő zongorahangokat. Tudta, hogy nem a lány zongorázik, hiszen alig tudott még valamit kipötyögtetni a hangszeren. Az a fiatalember játszott, aki hetente kétszer órát adott Évának.

A felmosott kőpadlő és a kiporolt, széltől átjárt szőnyeg, amelyet különféle színű, többnyire piros, kék és zöld rongyokból szőttek, egy kicsit szaglott még. Ez a városi konyhákban azokban az években oly megszokott szag keveredett a fűszer, a majoránna, a babérlevél, a csípős paprika, a zsír ős a hús, sőt, mondhatni, a vér szagával, és évekig megmaradt, mintha már beszívódott volna az örökön nedves kőfalakba, melyeken lecsapódott a gőz.