Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - NAPLÓ - Rákos Péter: Népek, hidak, városok

gas dombról a vár néz le a városra, ami a Gellérthegy Budapesten, Prágában a Petfín, ami a Margitsziget, ugyanaz a Zsófin, s ha a természet arányai nagyobbak és fenségesebbek Budapesten, Prágában értékesebb és ősibb, amit az emberi kéz rakott a partokra.” Lám, jó száz évvel azelőtt... Persze tíz évvel később, prágai diákként jómagam is a Károly-híd pesti hídfőjéről beszéltem, ha földijeimet a Klementinumhoz kellett eligazítanom, s a Malá Stranát mint „budai oldalt” emlegettem. De hasonlítsuk csak össze az idézett párhuzamot Németh László ugyancsak ismert város-hasonlatával, amely az Arne Novák cseh irodalomtörténete című recenziójában olvasható: nemcsak a két város jelképes hasonlóságáról szól, hanem a meghitt ismerösséget, kulturális közelséget is jelzi. „Képzeljünk el egy várost, amelynek a közepén hatalmas folyó folyik, balpartján házak füstös tengere, jobbpartján villáktól villogó hegyek; a fekvése Budapesté s mégsem Budapest. Aki járt ilyenféle városban, megérti, miért olyan Izgató a magyar olvasó számára a cseh irodalom ...” Németh írása 1934-ben jelent meg; ekkoriban Budapesten működött Anton Straka, az ottani csehszlovák követség attaséja, akivel Németh kapcsolatba is került (micsoda híd volt Straka, a „hű cseh” is egymaga!); az Apolló megindulása után ennek a rendkívül fontos folyóiratnak a vonzáskörébe is belekerült. De a frappáns egyezések tovább sorolhatók: „A modern magyar kultúra hordozója inkább a költő, és a művész, a cseh kultúráé inkább a közíró és a tudós, nem csoda, ha a legújabb időben a költői ínyencségekre beállított magyar irodalom elefántcsonttornyot épített, míg a cseh tele kézzel vájkál a társadalmi és szociális problémákban ...” — írja ugyanott Szvatkó, nyomatékosan hozzáfűzve, hogy „értékelni nem szabad: az egyik irodalom nem jobb, nem nagyobb, mint a másik”. S még alább: „Lendület nélküli gyakorlatiasság — lendületes gyakorlati- atlanság: hová vezet a két út?” Nem a kitartó munka és a nyugtalanító zsenialitás ellentét-párjára ismerünk itt? Németh egyes gondolatai és megfogalmazásai megelőzik a Szvatkóét, mások (Az én cseh utamban) mintha inkább követnék, de itt nem az elsőbbség kérdése foglalkoztat, hanem a sejtelem, miféle hidakon át közlekedtek ide-oda a konstruktív felismerések és megismerések. A prágai magyar publicista egyébként más hasonló

szellemű írásokat Is publikált Magyarországon, 1936-ban a Nyugatban (!) és 1937-ben a Szép Szóban (!!). Tudjuk, hogy a fasizmus gyorsan növő és egyre reálisabban fenyegető veszélye sugalmazott ilyen megnyilatkozásokat, s feltehetően Szvatkót is (ki, mint tudjuk, nem tartozott ehhez a táborhoz) ez terelte ilyen irányba, hiszen a csehszlovákiai magyar politikai és irodalmi baloldalnak márcsak a puszta léte is olyan erőteret jelentett, amely — éppen, míg létezhetett

— kedvező irányban tudott megmozdítani eredendően másfelé tartó pályákat. (Ez a polgári demokrácia ott és akkor betöltött szerepének ugyancsak megvizsgálásra váró kérdésére emlékeztet.) Mindkét írás gyökerei azonban régebbre nyúlnak vissza: Szvatkó közvetlenül az államfordulat után volt prágai magyar diák, s mint később vallotta, ekkor vértezte már fel magát valamelyes realista helyzettudattal: „Pesten nem tudtam már tévedésekből kiindulni, félreismerni a valóságot, lenéző, hamis adatokból rémmeséket és olcsó leszámolásokat kovácsolni, ezt nem tudtam, mert ismertem Prágát.” Azt a Prágát, ahol, egészen másfelől jövet és másfelé tartva, de ugyanekkor Forbáth Imre diákoskodott és bizonygatta, „hosszú lábát kinyújtóztatva az asztal alatt” Nezvalnak és társainak, hogy ő a legnagyobb magyar forradalmi költő.

BEFEJEZÉSÜL

azonban még hadd időzzem el a fentebb többszörösen variált analógiáknál és különbségeknél. Van itt egy nézőpont, amely szorosabban is összefügg Forbáth Imre személyével. Irodalmi berkeinkben az utóbbi évtizedben vagy tán már korábban is egyre élénkebb eszmecserék folynak a magyar avantgardizmusról. Ezek néha Kassák személyére összpontosulnak, de egyre inkább előtérbe kerül egy átfogóbb és lényegbevágóbb szempont: a Nyugat és az avantgarde viszonya. Ha az előbbi fejtegetés arra adott alkalmat, hogy a Sarló évfordulójára hivatkozzam, most meg a Nyugat-kérdés időszerűségét hangsúlyozhatnám a hetvenéves jubileum orvén. A két áramlat viszonya — a magyar irodalom történetére jellemző rendhagyó módon — nem a „régiek és a modernek vitája”, hanem a „moderneké” és „még modernebbeké”. Ez persze bonyolult elméleti és történeti probléma, amelyről akárcsak vázlatosan is szólni nem itt