Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - Rácz Olivér: Feloldozás (novella]

viharzott, mint egy bábszínház nézőtere vagy egy majomketrec, ö pedig csak állt a forgatagban, elhagyatottan, elámulva, aztán hirtelen a zsebébe nyúlt, a golyóstollával kis keresztet rajzolt a bal tenyerébe, és oda pattant Kucsinka elé:

— Nézd, Kucsinka, ez itt a jelzés, hogy a fateram megismerjen!

Aztán percekig tétován, értetlenül bámult Kucsinka arcába, mert Kucsinka rémülten hátrálni kezdett előle, egészen a halványzöld olajfestékkel bevont falig hátrált, ott öntudatlanul a falhoz dörzsölte a tenyerét, a szája eltorzult, tátva maradt, s a szemében döbbenet és iszonyat ült, undorodva és sötéten.

Nem értette, mi történt./Később még látta, hogy Kucsinka mond valamit Bakocsinak meg Lebenszkynek, mind a hárman feléje fordulnak, mind a hárman ugyanazzal a döbbent arckifejezéssel bámulnak rá. Oda akart menni hozzájuk; ő is megdöbbent, de nem tudta, mitől. A tenyeréről és a váratlanul rájuk tört, ostoba játékról már megfeledkezett, de szeretett volna szólni Kucsinkának, hogy ez a harmadik szünet, ilyenkor szoktak tízóraizni, miért nem jön Kucsinka, hogy elfelizzék a tízóraijukat??! De Kucsinka nem jött, pedig ő látta, hogy Kucsinka ott szorongatja a hóna alatt a papirosba göngyölge- tett, vaskos tízórait. Kucsinka nem jött, Kucsinka elfutott valahova a többiekkel, lefutott az udvarra, aztán később azt is látta, amint Kucsinka, kezében a felbontatlan csomaggal, visszafut a folyosón, de az osztályba, és amikor újra kijött, üres volt a keze.

ö is visszament az osztályba, leült a padba, a sonkás kenyerét elő sem vette.

Nem tudta, mikor csengettek, nem tudta, mikor jöttek be a többiek, nem tudta, mikor ült le melléje Kucsinka: a pad túlsó feléről ült be a padba. Konok és keserű, dacos fájdalom szorította össze a szívét: Anyára gondolt és Erzsi nénire, lám, Kucsinka is elhagyta, s neki nincsen többé senkije, csak Anya és Erzsi néni...

Felállt, mert a többiek is felálltak; szabadkézi rajznak kellett következnie, de ismét Biccentő tanár úr lépett be. — A tanár úr beteg — mondta Biccentő tanár úr —, és felmutatta a Dzsungel könyvét. — Olvasni fogunk.

Stichmayer olvasott. Stichmayer tudott az osztályban a legszebben olvasni, már sza- valóversenyt is nyert. De ő nem figyelt oda, fájt a szíve. A padot bámulta, aztán véletlenül a tenyerére tévedt a pillantása. Zavartan bámulta a tenyerére maszatolt kis kék csillagot, nem tudta, mi ez az ostoba kis jel, és hogyan került oda. Aztán egyszerre minden az eszébe jutott. Rémülten, iszonyodva nézte a tenyerét..., hogy a faterom... ó, Apa!... Apa, és a húsvéti tojás a koporsóban, amely abban a szívtépő dübörgésben bizonyára összetörött... Minden összetörött.

A pádon nagy, kövér könnycseppek koppantak, de ő ezt sem vette észre, már nem látott semmit, a tenyerét sem látta a bánat fátyolán keresztül, s arról sem tudott, hogy a könnyeitől nedves ujjaival vadul, kétségbeesetten dőrzsölgeti a bal tenyerét.

Aztán már csak annyit érzett, hogy Kucsinka izgatottan mocorogni kezd mellette. Látta, hogy Kucsinka lopva az arcába bámul, tanácstalanul fészkelődik. Aztán megérezte a karján Kucsinka meleg tenyerének a szorítását.

— Bőgsz? — kérdezte Kucsinka komoran és nyugtalanul. Látta, amint Kucsinka a tenyerére pillant, amelyről most dörzsölte le a kis kék csillag utolsó nyomait. Kucsinka mélyen felsóhajtott, s ő tudta, hogy Kucsinka most mindent megértett.

— Ne bőgj! — suttogta Kucsinka, de most egészen más, lágy volt a hangja. — Minek bőgsz? — kérdezte Kucsinka, és a hangja megremegett. Érezte, hogy Kucsinka a vállához szorítja a homlokát, és újra hallotta a suttogását: — Ne sírj... na, ne sírj...

Aztán elengedte a karját, benyúlt a padjába, a táskájában motozott. És ő, miközben a szemét szárítgatta, és a könnyei lassan elapadtak, újra meghallotta a füle mellett a lágy suttogást:

— Biccentő bácsi nem néz ide. ö is olvas. Tízóraizzunk. — Azzal óvatosan kiteregette a pad alatt a tepertős zsíros kenyeret, szépen elfelezte. — Egyél. Aztán majd megesszük a tiedet is. — A szabad kezével a zsebére ütött; aprópénz csörgött a zsebében.

— Szünetben veszünk limonádét. Egyél.

És ő engedelmesen a tepertős kenyér után nyúlt és fel-felszakadozó sóhajtásokkal, szipogva majszolni kezdett.