Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Rácz Olivér: Feloldozás (novella]
hogy az arcukra borították Erzsi néni könnyű piros, kék, halványzöld fátylait — Erzsi néni színésznő volt: sok ilyen fátyol akadt a fiókjaiban —, aztán ügyesen a magasba fújták. A játékot Erzsi néni találta ki. Az ő fátylai szálltak a legmagasabbra. Apa ilyenkor rosszallóan pillantott fel az újságjából. — Okosabb játék nincs a repertoárodban, Erzsi? ... A fátyoltáncot hagyd vacsora utánra. Férfiakat várunk. Az egész helyőrséget meg a postás zenekart — mondta Apa, és nyomatékosan a hamutartóba pöccintette a szivarja hamuját. De Erzsi néni csak mosolygott, játékosan Apa orra alá lebbentette a magasból visszaszálldosó fátylat, jólesően nyújtózott, aztán kiment a szobából. Erzsi néni Anya húga volt, és amióta átmenetileg nem volt szerződése, náluk lakott. Átmenetileg — Anya ezt halkan, sebesen, bocsánatkérő hangsúllyal szokta mondani, Apa ezzel szemben hosszan elnyújtva, gúnyosan — nagyon jó szó volt, már többször elhatározta, hogy ő is használni fogja az Osztályban, de valahogyan sohasem jött ki. — Ugyan, Apa — szólalt meg Anya, felnézve a kötéséből, amikor Erzsi néni kiment a szobából —, miért piszkálod? Szeret játszani a gyerekekkel. Oj játékokat talál ki. És akkor mi van? — kérdezte támadóan, mert nagyon szerette Erzsi nénit. Apa nem szólt, hümmögött. Anya dühös lett. — Hiába hümmögsz. Erzsi művésznő — suttogta kevesen. — Jó művésznő. — Nna, jó művésznő? Művészet, hogy micsoda jó nő — mondta Apa és göcögve kacagott. — Ami pedig a játékait illeti: ezt a játékot már sokan játszották. De senki sem annyiszor, mint ő ... — Ugyan — mondta Anya szemrehányóan —, a gyerekek előtt? Érdekes, hogy Apa sohasem veszekedett Erzsi nénivel, de annál többet veszekedett Anyával, Erzsi néni miatt. Akkor is, amikor Apa egyszer színházba vitte Anyát meg Julit — Juli négy évvel idősebb volt, mint ő —, és ő éjszaka félt egyedül a sötétben. Pedig Erzsi néni, amikor ő is aludni tőrt, nyitva hagyta a két szoba között az ajtót. Mégis félt. Akkor már hétéves volt, iskolába járt. Nem tehetett róla, mégis félt a sötétben. Szipogott. Erzsi néni felébredt a szipogásra; hallotta, amint a másik szobában meg- nyikordul az ágy. Erzsi néni felült, hallgatózott. — Rosszat álmodtál? — kérdezte aztán álmosan. — Gyere, bújj be ide, hozzám! — Ö pedig fürgén, boldogan kiugrott az ágyból, besurrant Erzsi néni mellé, hálásan hozzátapadt az egész testével Erzsi néni hátához. Erzsi néni felkuncogott a sötétben. — Vár-jál, esz xty nem lesz e-gészen jó — suttogta, mert szeretett így, selypítve elbolondozni, vele. Megijedt, nem tudta, mi nem lesz így jő. De Erzsi néni fektében hátranyúlt, ügyesen megfordította őt, elegyengette a paplant a nyaka körül. — líty — mondta Erzsi néni —, most majd a popsinkkal melengetjük egymást. Aludj. Nem tudta, mennyit alhatott; arra ébredt, hogy Anya óvatosan kiemeli Erzsi néni mellől, az ágyába fekteti, Apa pedig mérgesen magyaráz valamit. Nem igaz. Nem igaz, hogy nem fogja többé hallani Apa hangját! Nem igaz, hogy vasárnap délelőtt nem csimpaszkodik bele többé az erős, hűvös kezébe, nem igaz... Érezte, hogy a szemét ismét elönti a könny, úgy, mint ott, a sírnál, amikor a koszorúkat elrendezték a fejfa előtt, és Belovics tanár úr odajött hozzájuk, valamit mondott Anyának, aztán vele is kezet fogott. Akkor egy kicsit büszke volt erre, nem tudta, mit mondjon, csak nézte a könnyein keresztül Belovics tanár urat, s közben eszébe jutott, milyen jó, hogy Anya a végén mégis megengedte, hogy ezt a kabátját vegye föl, a tavaszit. Ez vékonyabb volt, mint a másik, de szép sötétkék volt, övvel, és ő erősen meghúzta a derekán az övét: így bizonyára úgy festett benne, mint a repülőtisztek a sötétkék köpenyükben. De aztán valahogy elsodródott Anya mellől, Belovics tanár úr talpa alatt megcsikordult a homok, amint a sírok közül kiért a főútra, őt pedig Erzsi néni szorította magához. — Gyere, kisöreg, azért én megmaradok neked... Érezte, hogy egy könnycsepp legördül az orra mentén, rácsöppen a padra, a csukott füzete mellé. Gyorsan elmaszatolta a könyökével, lopva felpillantott. Algebrária néni tüzesen magyarázott a táblánál; vele senki sem törődött. És ekkor történt, hogy Ku- csinka megérintette a könyökét. — Hoztam tepertős kenyeret — suttogta Kucsinka mozdulatlan szájjal. — Hoztam. Felizünk. Ez tulajdonképpen nagyon szép volt Kucsinkátől. Kucsinka bejáró volt, és mindig bőséges tízórait hozott az iskolába; a leggyakrabban vastag, puha zsíros kenyeret, szép, halványbama tepertőszemekkel. Már tavaly barátságot kötöttek Kucsinkával, ez Idén
