Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Rácz Olivér: Feloldozás (novella]
pedig, szeptember óta, rendszeresen elfelizték a tízóraijukat. Szép volt Kucsinkától, hogy ennyi nap múltán sem feledkezett meg róla. De mégis — most...? Kucsinka nem veszi tudomásul, hogy ő ... hogy neki... hogy ... Sértődötten elfordult Kucsinkától. De Kucsinka nem vette észre, tovább suttogott: — Hoztam piros tojást is ... Piros tojást... Ez már akkor eszébe jutott, amikor beszálltak Endre bácsi kocsijába, és a temetési kocsi dübörögve megindult előttük a temető felé. Mert Apát otthonról temették, és neki arra kellett gondolnia, mi lett a piros tojással, az ő utolsó húsvéti tojásával, amelyet Apának festett és aztán becsúsztatott a koporsójába — mi lett azon a rázós, macskaköves úton a húsvéti tojással? ... Kucsinka közben óvatosan kivette a piros tojást a táskájából, ott tartotta a tenyerén, a pad alatt, de ő nem nézett oda. Kucsinka várt, a marka a piros tojással alig észrevehetően megmozdult; talán meg akarta bökni a térdét, hogy figyelmeztesse: piros tojás... De ő változatlanul mereven, sértődötten bámult maga elé. Kucsinka tanácstalanul szusz- szantott, visszacsúsztatta a tojást a táskájába. Ezen a húsvéton természetesen a locsolkodás is elmaradt. Apával jártak locsolkodni: előbb az otthoniakat locsolták meg, azután végigjárták a rokonokat és az ismerősöket. Déltájban büszkén és gazdag zsákmánnyal tértek haza, korhelylevesre. De ez idén nem volt korhelyleves; másnap volt a temetés. És piros tojás sem volt; csak az, amelyet ö festett Apának, búcsúzóul. Még egy színes szalaggal átkötött, nagy csokoládétojás. Bella néni hozta, mert Bella nénitől minden esztendőben nagy cso'koládétojást kapott locsolkodáskor. Bella néni ez idén elhozta neki a csokoládétojást. Sírt, amikor átadta. Ö is sírt. Csöngettek. Algebrária néni feladta a leckét. Akkor vette észre, hogy Kucsinka őt bámulja, a fejét csóválja, izeg-mozog. Szólt is hozzá, de ő nem figyelt oda. Kucsinka akkor morgott valamit, elvette előle a könyvét, fellapozta, megjelölte benne a házi feladatot. Fásultan vette vissza Kucsinkától a könyvet, betette a táskájába. Akkor szólalt meg először. — Kösz, Kucsinka — mondta. — Kösz. Algebrária néni búcsúzóul még mondott valamit a feladott példáról, valami csípősét, mulatságosat. Az osztály harsányan nevetett. Csodálkozva vette észre, hogy ő is nevet. De aztán hirtelen elkomolyodott, úgy érezte, mintha valami helytelent, oda nem illőt követett volna el. Felállt, kiengedte Kucsinkát a pádból. Szünetben kiterelték őket az udvarra. De ő nem ment le az udvarra, a folyosón maradt, a tanári előtti ablak mélyedésébe húzódott, onnan nézte a többieket. Az udvar szép tiszta volt, gondosan felseperték, oldalt, a játéktéren már kihelyezték a kosárlabda állványait és a röplabdaháló tartóoszlopait. Amikor utoljára volt iskolában — mikor is? két hete: amikor apa a második rohamot kapta, otthon maradt —, akkor még sárfoltok tarkították az udvart. Most valahogy sajnálta azokat a sárfoltokat; egy régebbi, boldogabb életére emlékeztették, s az a képtelen gondolata támadt, hogy ha a sárfoltok még ott lennének, talán Apa is élne. Gyorsan elfordította a fejét az ablaktól. De a szeme sarkából még látta Kucsinkát: labda volt a kezében, a többiekkel együtt a kosárlabdapályán futkározott, kosárra dobáltak. Ekkor meghallotta, amint Algebrária néni a nagy körzővel, háromszögekkel csörömpölve, benyit mögötte a tanáriba. Az ajtót, szokása szerint, nyitva hagyta maga mögött — mindig tele volt a két keze; a könyökével nyl- togatta az ajtókat —, megállt, valakivel beszélgetett. Kihallatszottak a szófoszlányok: Biccentő bácsival beszélgetett és még valakivel. Ördögh tanár úrral: Belzebubbal. Belzebub tanár úr földrajzot tanított, magázta őket és hadart. Most is hadart, azt mondta: nagyonérzékny agyrk ___ Aztán Algebrária néni mondott valamit, és ő összerezzent: a tulajdon nevét hallotta. Róla beszéltek. — Ngyon érzékny a gyrek — mondta Belzebub tanár úr. Aztán valaki hangosan becsapta az ajtót. Elsomfordált az ablaktól. Most valami különös, ünnepélyes hangulat vegyült a bánatába: amikor a temetés után a felnőttek ott ültek mindnyájan az ebédlőasztal körül, és ő, a másik szobában, Apa akváriuma előtt bámulta a vízben cikázó, apró, színes halakat — az akvárium tulajdonképpen közös volt, Apa mondta egyszer: ha megtanulsz bánni velük, a tiéd lesz, addig egyelőre közös —, hallotta, amint Erzsi néni gondterhelten megjegyzi: — Nagyon érzékeny a gyerek ...
