Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - NAPLÓ - Rákos Péter: Népek, hidak, városok
lyéről, s nyújtotta át egy kurta, elharapott végű köszöntés kíséretében ezeket a lehangoló leveleket, akárcsak ezt a két gondosan összehajtogatott táviratot is gyors egymásutánjában néhány évvel később, amikor Görcs öregapám úgy illant «1 a világból, hogy éltükben csak egyszer láthattam őket; gyerekfejjel akkor is nekem kellett utánuk mennem a távoli Baranyába. A sok nagyszülői gondoskodást látva manapság, akárcsak szűkebb környezetemben is, kissé keserű lesz a szám íze e sorok lejegyzése közben, mert nekem a gyermekéveim sivársága miatt kétszeresen Is óhajtott nagyszülői gondoskodás, gyámolítás, semmi mással nem helyette- síthető-pótolhatő szeretet nem adatott meg; apai nagyszüleimet az első világháború, említett felmenőimet az anyai ágon — lévén ők valamivel fiatalabb korosztály — pedig a második világégés keservei és következményei sorvasztották idő előtt a sírba. Érthetően sose kutattam R. bácsi zárkózottsága, szembetűnő mogorvasága okát, de később, amikor az emberek már sokkal kellemesebb üzenetek, hírek továbbítását bízhatták időnként a postára, s magam is levélíró s -kapó sorba serdültem — rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen nem Is veleszületett természete a zordság. Kedélytelensége az évek múlásával — mint a fagyba keményeden föld, ha melegebb idők járnak — lassacskán fölengedett, s néha már kimondottan derűs ábrázattal köszöntött be egy-egy házba, így természetesen hozzánk is. Jóska levelet hozott a posta, kurjantotta egy ízben nagy hangon már az utcakapuból, s a szeme sarkában táncra perdültek a szarkalábak, miközben kezembe nyomta a rózsaszínű küldeményt; mit tagadjam, a levél harsányan illatozott. Bereck József Népek, hidak, városok FORBÄTH IMRE EMLÉKÉNEK Forbáth Imrét ismertem, élete végén néhány, számomra igen érdekes és tanulságos beszélgetésem volt vele, kevesebb, mint szerettem volna. Lehangoló emlékem: soká készülődtem, hogy meglátogatom Teplicén, üzengettünk egymásnak, végül ki is tűztük felutazásom időpontját — nem sokkal halála utánra. Munkásságát, irodalomtörténeti jelentőségét becsülöm, külön, speciális témaként azonban sohasem foglalkoztam vele, s képmutatásnak érezném, ha ezt az évforduló alkalmából tenném, kapkodva és rögtönözve. Másrészt felgyülemlett egy s más, éppen az Irodalmi Szemlének szánt mondanivalóm, amely talán nem alkalmatlan arra, hogy — ha nem szól is vagy csak közvetve szól Forbáth Imréről — mégis az ő emléke előtt tisztelegjek vele. Ezt teszem. A LEGDRÁGÁBB ÖLTÖNY Köztudomásúan szellemes ember volt Forbáth Imre, aforizmákban, anekdotákban, logikai és egyéb paradoxonokban kedvét lelő. Ha élt volna még, amikor az alábbi kis sztori megesett rajtam, örömmel meséltem volna el neki: mennyi bizarr lehetőséget, sziporkázó ötletet csiholt volna ki belőle! A csehszlovákiai magyar irodalom különféle arányban mindig kettős kötöttsége nála sajátosan egyéni színezetet kapott. Nem volt idevalósi: érett, meglett fiatalemberként sodorták ide körülménye (ha ugyan ezek a jelzők nem sérelmesek egy ifjú avantgardistára), s itt viszonylag gyorsan horgonyzott le nem szlovákiai, hanem mindjárt csehországi magyar költőként. Hogy általában, amikor ügyelünk a szóhasználatra, nem szlovákiai, hanem csehszlovákiai magyar irodalomról beszélünk, annak fő oka nemcsak a pontosság, a szabatosság igénye, hanem az efféle forbáthi sorsok, nem utolsósorban éppen a Forbáth Imre sorsa. „Parancs, sors, szándék, alkalom” egyaránt érzékennyé és fogékonnyá tették partikuláris árnyalatokra, sajátos közösségi jelenségekre. Hogyne szórakoztatta volna el az én kis esetem.
