Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - NAPLÓ - Rákos Péter: Népek, hidak, városok

Gimnazista koromban olvastam volt Jókainak A legdrágább öltöny című elbeszélését (az Őszi fény című kötetben); itt csak annyit mondok el belőle, amennyi szükséges a megértéséhez. Mária Terézia és udvara előtt négy arisztokrata vetélkedik, melyikük jelenik meg a császárnő színe előtt a legdrágább öltözetben. A négy versengő dalia a birodalom négy nagy nemzetét képviseli-jelképezi, készakarva keverem itt meg a sorrendet: a németet, a magyart, a lengyelt és a csehet. Az első lovag pompás, csillogó öltözetben léptet a porondra, csupa gyémánt, rubint és zafír; természetesen nagy tetszést arat. A második ehhez képest igénytelenebbnek látszik, semmi cifraság, semmi ősi klenódium, gyémánt helyett üveggombok

— ám kiderül, hogy mindent, amit visel, saját gyáraiban készíttetett s szűkebb hazája iparát dicsért, semmit sem hozatott külföldről; ez még az előbbinél is jobban tetszik. A harmadik először inkább derültséget kelt: valami különös, színes hacu- kát visel, melyre csodaszép asszonyi Idomok, kezek, lábak vannak festve: a lovag egy birtokában levő eredeti Rubens- képet szabatott fel őfelsége tiszteletére, s itt Jókai megjegyzi, hogy ezt a jelmezt már aligha lehet letromfolni, hiszen számmal ki sem fejezhető értéket képvisel. Végül a negyedik rongyokban jelenik meg: zászlók foszlányaiból összetol- dott köntösben, melyeket Mária Terézia szolgálatában, trónja megmentéséért vívott dicsőséges ütközetekben zsákmányolt az ellenségtől, övé lesz végül a pálma, nyomban világos ez mindenkinek, aki csak egy kissé járatos a romantikus irodalom mesevilágában és az epika törvényeiben.

Cseh hallgatóság előtt szólva magyar Irodalomról nem egyszer használtam fel különböző alkalmakkor ezt a történetet, persze kellő óvatossággal előrebocsátva, hogy a nemzeti karakterológia általánosításait nem tanácsos gyakorlati útmutatásként felfogni vagy pláne egyénekre alkalmazni, de hasznos és termékeny dolog eltűnődni azon, hogyan is keletkeznek. Ám — súlyos hiba — emlékezetből reprodukáltam Jókait s másképp osztottam ki a szerepeket, nyilván mert később szerzett ismereteimet és tapasztalataimat vetítettem vissza a történetbe. Így indulhatott a versenyben nálam elsőként a német, másodikként a cseh, harmadikként a lengyel s utolsónak a magyar. Tévedés, de mentségemre: nem egészen megalapozatlan tévedés. Hogy visszafelé kezdjem

el az értelmezést: minimális irodalmi érzék is elegendő annak felismeréséhez, hogy Jókainál a végső tromf csak a magyaré lehet (ebben nem is tévedtem); iskolás közhely és köztudomású történeti tény, hogy Mária Terézia trónját — vitám et sanguinem! — a magyar nemesség védte meg a királynő porosz, francia és egyéb ellenségeivel szemben. A Rubens- kép felszabatását a lengyelnek tulajdonítottam: valahogyan a nyepozvalam dacos és büszke nemzeténél tartottam a leginkább elképzelhetőnek ezt a megismételhetetlen, majdnem önpusztító, hódítóan esztelen gesztust. A cseh ipar írigylésre- méltó fejlettségét a batacipős magyarok Prágába vetődött kései utódaként magam is érzékeltem (noha akkoriban államosított és jegyre osztott cipőben koptattam Prága macskakövezetét). A németnek az jutott, ami megmaradt, de ő sem rítt ki különösebben a képből.

Egyszer aztán, nemrégen, magam sem tudom miért, szükségét éreztem, hogy felfrissítsem s ellenőrizzem a memóriámat^ Előkerestem Jókai elbeszélését s így derült ki a lapszus. Jókainál elsőként, a legdekoratívabb öltözetben a lengyel nemes lép a színre, másodiknak az ipar megtestesítőjeként a német, a Rubens-festmény- ből a cseh készíttetett jelmezt, egyszóval: az én változatomból kő kövön nem maradt, csak a magyar maradt a helyén. Ha az én tévedésem megmagyarázható, hogyne volna az a szerző autentikus sorrendje? A lengyel nemestől bizonyára nem, idegen a pompa, a némettől még kevésbé az ipar, a csehet én nem ilyennek ismertem meg, de Jókai talán a cseh arisztokrácia kastélyaira, közmondásos gazdagságára gondolt. A magyarról szóltunk.

Mindez önmagában sincsen tanulság híján, de a java ezután következett. Elkezdtem a történettel játszani — vagy nevezzem kísérletnek, ankétnak? Amikor csak módomban volt, társaságban, barátaimnak, kollégáimnak, diákjaimnak elmeséltem tévedésem történetét, de elhallgattam a sorrendet, mind a Jókaiét, mind az enyémet, s megkértem kísérleti személyeimet, állapítsák meg, azaz helyettesítsék be maguk. Meglepő és mulatságos eredményre jutottam: ahány válasz, any- nyiféle, a permutációk száma minden várakozásomat felülmúlta, meglepetésemre még a magyar is megfordult két vagy három szerepben. Ennél is tanulságosabbak voltak a megokolások, amelyekkel a megkérdezettek kommentálták válaszaikat.