Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A kantiánus esztétika egy 19. századi magyar képviselője (Vandrák András esztétikája)
A komikummal kapcsolatban szől Vandrák a humorról is, amely azzal változtatja komikussá az élet nem-komikus jelenségeit, hogy leleplezi hazug voltukat, látszatszerűségüket. A humorista mindenkor tisztában van a bírált tárgy vagy jelenség valódi jellegével, teljes felvilágosultsággal bír „az élet igazi céljai s az emberi cselekvények érvénye s értéke iránt”, Vandrák szavaival tehát egy teljesen érett „ethicoaesthetikai jellem”, aki látja az élet ferdeségeit és érzi, tudja hibás és kártékony voltukat, mindazonáltal nem fakad patetikus deklamációkra, nem vádaskodik, nem üldöz, bosszússá sem válik, hanem a humor fegyverével, az irónia segítségével harcol ellenük. Teljes egészében egyet kell értenünk Vandrák megállapításával, miszerint „az igazi humor természetét és hatását a társas közéletben érezhetni legalább”.12 A művészet és funkciói. A művészet az esztétikum teremtésének központja. Vandrák — Kuzmányval ellentétben, aki elítéli a természetutánzás elméletének híveit — az esztétikum különböző formái és fajtái tárházának tartotta a természetet, ahonnan maga a művészet is merít. A természetutánzás Vandrák szerint nem célja, hanem csak eszköze a művészeti szépnek; másik funkciója a szubjektív szép objektivizálása abban az értelemben, hogy a lelki szépséget (a tiszta tartalmat) érzéki formával ruházza fel: esztetizálja a belső etikai értéket, .......a szép művészségek feladása a szellemi s zépségnek szemléletes előterjesztése...”13 A művészet tehát nem más, mint a tartalom adekvát kifejezésére alkalmas forma keresése. Figyelmet érdemlő Vandrák elképzelése a művészetek eredetéről, amelyben Schiller megoldását követi. Már Kant beszélt a megismerő erő szabad játékárlól; a játék fogalma aztán Schiller esztétikájának központi problémájává válik. Az esztétikum közvetít az érzékiség és az ész között, és hatással van a jellem egészének kiformálására. Schiller szerint a művészetnek egy megálmodott világot kell felépítenie, amelyben minden eszmény, minden emberi tehetség eléri a maga legtökéletesebb, leghar- monikusabb formáját. Az ember az ő felfogásában nemcsak anyag és nem is csak szellem, tehát a szép, mint a humanitás betetőződése, nem lehet tiszta tartalom (élet), sem tiszta forma: a szép a két ösztön, vagyis a játékosság ösztönének közös objektuma. Nem tévedhetünk, vélekedik Vandrák, ha játék- és szépségösztönünk kielégítését egyazon úton keressük — a művészet a játékból ered: „a játékban semmi valódiság sincs s mink mintegy valami bűvös világban a merő csalódások közt élünk. Mindazáltal mégis ez az a mező, hol maga a költészet is sarjadzik s az aesthetikai ízlés működése főszerepet játszik”.14 Vandrák szerint mindnyájan potenciális művészek vagyunk, ilyenfajta képességgel születtünk, időtálló műveket azonban csak a géniuszok teremthetnek. Szerzőnk itt részben Kantból, részben pedig Hamann és Jacobi felfogásából indul ki, Younggal ellentétben pedig megjegyzi, hogy a géniuszt nem ragadhatjuk ki a társadalomból, őt szintén determinálják a társadalmi viszonyok, a kulturális hagyományok, tehát az az egész komplexum, amit „nemzeti jellem”-nek nevez. Vandrák géniusz-felfogása szerintünk azon a hamanni proreniencia alapul, miszerint a megismerés igazi orgánuma az intuíció tisztán szubjektív érzése, és ez egy különleges és csak kevés kiválasztott szellemnek (a „szép lelkeknek”) a sajátos képessége, amely a legmagasabb igazságokat közvetlenül fogja fel. Ebben az értelemben a művészet, amely közvetlenül ragadja meg a valóságot, közös kifejező eszközökkel rendelkezik minden népnél, tehát joggal mondhatta Hamann, hogy a költészet az emberiség anyanyelve. Mivel Vandrák bizonyos határok közé szorítja a racionális megismerést, amely semmit nem mondhat a világ lényegéről, szerinte a megismerés határait a lényeg közvetlen megragadásával és kifejezésével a művészet és annak alkotója, a géniusz lépi át. Kitüntetett szerep jut ebben a felfogásban a lírának, amely a legtökéletesebben képes tolmácsolni számunkra az érzéseket, az isteni sejtését, ezért tapasztaljuk, hogyha a művészetről van szó, Vandrák általában költészetről beszél. A lírának ez a funkciója szerzőnk spekulatív műfajelméletéből fakad, miszerint az ember kategóriájának az epika, a világ kategóriájának a dráma és az isten kategóriájának a líra felel meg az esztétikában. így aztán íeJjesen érthető Vandrák kijelentése: „a valódi költészet és religió ikertestvérek”15, a költészet lényege nem fikció, hanem reveláció, a lényeg közvetlen megragadása. A sejtés nemcsak a hitfilozófia, hanem a művészi megismerés fő kategóriája és a géniusz egyik alapvető tehetsége is. Vandrák művész-géniusza három további adottsággal bír, amelyek lehetővé teszik számára az alkotást. Az első ilyen isteni szikra a „költői
