Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A kantiánus esztétika egy 19. századi magyar képviselője (Vandrák András esztétikája)

az utóbbi pedig a fenséges kategóriáját foglalja magába. A közvetett szép esetében mindig találkozunk bizonyos mértékű disszonanciával, a harmóniával vegyülő ferdeséggel, de ez Vandrák szavával „ismét beolvad a harmóniába és tetszik”. A közvetett szépet a tragikum és a komikum alkotja. Az esztétikum hasonló klasszifikációjával találkozunk Friesnél is, aki a megjelenítési forma alapján beszél idillikus-epikai (szép), drámai (elégikus, komikus, tragikus) és lírai (fenséges) esztétikumról. Vandrák itt is hangsúlyozza, hogy a szép és a többi esztétikai minőség a társadalmi-emberi lényeg kifejeződései nemcsak a művészetben, hanem (és főleg) a konkrét társadalmi viszonyokban, erkölcsi jellemekben. Ezért nem tisztán formai a szép, habár megjegyzi, hogy itt a véges és a forma eszméje a normatív, a tartalmi elem, a végtelenség, az emberi szabadság főleg a fenségesben fejeződik ki.

A fenséges, a szép mellett, egyike azoknak az esztétikai minőségeknek, amelyek az esztétikai gondolkodás kezdettől fogva központi helyet foglalnak el. Már Pszeudo- Longinosz hangsúlyozta, hogy a fenség a szépség legmagasabb rendű válfaja, és ez a felfogás tükröződik Vandrák koncepciójában is. A „psychiko-etikai vagy szellemi fellengző” a szabad emberi akarat kifejeződése a társadalomban, történelemben és természetesen a művészetben is. A fenséges az esztétikum olyan formája, amely a nagysággal, végtelenséggel, határtalannal függ össze, tehát főleg az erkölcsi jellem tulajdonsága; továbbá — mint arra már Fries is rámutatott — nem létezik a szubjektumon kívül, hanem az objektum érzékeinkre való ráhatása alakítja ki a fenséges élményét. Fries Kant nyomán különbséget tesz a „matematikai”, extenzív fenséges, amely a természeti nagysággal, végtelennel van kapcsolatban, és a „szellemi, szubjektív”, vagy intenzív fenséges között, amely egy dinamikus részre és a szellemi erő és nagyság fenségére oszlik. Vandráknál „a természet fellengzőjében” a mechanikai törvények szükségszerűsége nyilvánul meg, tehát nem szabadság, hanem az azt elnyomó természeti erők hívják elő a fenség érzetét. A „psychiko-etikai fellengző” fellelhető és kimutatható a történelemben és a művészetekben egyaránt; esztétikai szempontból bennünket itt a művészetek által kifejezett fenséges érdekel, amelyet Vandrák a hagyományos műnemek alapján osztályoz: e szerint létezik epikai fenség a győzni tudó hősnél, drámai fenség a nagy eszmékért küzdeni és meghalni is képes hősnél, végül pedig lírai fenség „az istenitől s isteniért lelkesülő látnokok- és prófétáknál”. Műfajilag ezek az eposzban, a tragédiában és a himnuszban vagy zsoltárokban fejeződnek ki.

Vandrák a tragikum definiálásakor nagyon helyesen nem a tragédiából mint művészeti műfajból, hanem egy tipikus társadalmi életszituációból, a tragikus szituációból indul ki. Legelőször is megállapítja, hogy ilyen szituációról csakis olyan konfliktusok esetében beszélhetünk, amelyek a hős végzetes bukásával végződnek. Vandrák részben Arisztotelészre is támaszkodó tragédiaelméletének másik mozzanata az, hogy a tragikus konfliktus hőse messze az átlagos fölé emelkedő személyiség, „ethikai jellem”, tehát a tragikum rokon minőség a fenségessel; ebből adódik számára az a felismerés, hogy „a szentimentális és csupán pathetikus tragicum nem az igazi”, és habár minden tragikum fenség (mivel, ha nem rendelkezik a fenség nagyságával, tragikomikummá válik), a fenséges nem jelent tragikumot is egyben.

Vandrák felfogása szerint a komikum alapja a nevetséges, ahhoz tehát, hogy a komikumot definiálhassuk, felelnünk kell arra a kérdésre, mi a nevetséges, másodsorban pedig arra, hogy miképpen válik a nevetséges komikussá. A nevetséges legfontosabb jellemvonása Vandrák okfejtése alapján a kontraszt, annak is főleg az az esete, amikor alaptulajdonságaik tekintetében ellentétes dolgok hasonlóaknak, rokonoknak mutatkoznak, vagy amikor egyazon jelenségen belül ellentét jelenik meg a lényeg és a jelenség, cél és eszközök síkján. A nevetséges bő forrását jelentik még a nyelvi botlások, a szavak eltorzítása ős a beszéd stílusa, valamint tartalma közti ellentmondás. A kárörömöt a komikumból kizárandó, Vandrák Arisztotelészre támaszkodik, akinek a meghatározása szerint komikus csak olyan hiba lehet, amely fájdalmat nem okoz. A nevetséges komikummá válásának fő kritériuma az, ha benne „van aesthetikai elem s amely a széppel némiképp rokon, vagyis ha van aesthetikai alakja és szelleme, ha szemléletes képbe foglalható, ha nemcsak beszéd, hanem mímusok és cselekvények által határozott jellemekben nyilatkozik... A komikum nem egyéb, mint a nevetségesnek aesthetikai tartása és kifejtése”.11 Az így definiált komikummal pedig — Vandrák szerint is — a leggyakrabban a „drámai költészetben” találkozunk.