Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Novellairodalmunk 1918 és 1938 között

irodalomtól, de a pozitív eszmeiség tekintetében — a polgári demokratikus rendszer által nyújtott nagyobb politikai szabadság eredményeként — övé volt az elsőség. A pozitív eszmei telítettség kialakulását az is nagyban elősegítette, hogy az itteni leghaladóbb irodalmi erők szinte bűntudatot éreztek a magyarországi antidemokratikus viszonyok miatt, és a Fábry-féle, „szlovenszkói küldetés” szellemében pótolni akarták azt, amire az äkadályozott határon túli progressziónak nem volt lehetősége.

Az említett eszmei lehetőségek és igények természetesen a novellaírást is megtermékenyítették. Gyakoriak az olyan novellák, főképp a háborús tematika terén, melyek a humánumnak, a jóságnak, az emberi felelősségnek a kérdését szinte önkínzó módon és messianisztikus felajzottsággal feszegetik [Darkó: Két ember, egy árnyék, A három- lelkű jóság meséje; Egri: Prométheusz), és az embertelenség elhatalmasodását Ijesztő víziókban és keserű, vad szatírákban s pamfletekben mutatják fel (Darkó: A legnagyobb úr; Török Géza: Az ököl; Földes Sándor: Én öltelek meg? című kötete).

A novellaírás központjában a szociális kérdés áll, és annak fontosságát, meghatározó jellegét még a politikai jobboldal irodalmi hangadói is elismerik és hangsúlyozzák; Szvatkó Pál például a Szlovenszkói magyar elbeszélők előszavában ezeket írja: „A szlovenszkói magyar irodalom a környezet és hatások következtében demokratikus irodalom lett. Középpontjában a nép, a kisember áll. A szempont mindig szociális, a szlovenszkói író el sem képzeli, hogy másképp is lehet... A szlovenszkói magyar elbeszélő költészet új vonást, új árnyalatot hoz, s talán a legszociálisabb és legdemokratikusabb művészet, amivel a magyar irodalom rendelkezik.”

Az eszmei exponáltság abban is megmutatkozik, hogy az emberi és társadalmi rossznak az ábrázolásánál ritkán (és talán csak Tamás Mihálynál, Sándor Imrénél) tapasztalható a homo esteclsra jellemző hideg, fölényes vagy kaján tárgyilagosság. Az esetek többségében még a hangsúlyozottan objektív ábrázolásoknál is félreérthetetlenül kiérezhető az írói állásfoglalás.

Nemcsak tematikai, hanem eszmei szempontból Is igen jelentős az az internacionalista szellemiség, amellyel novellaíróink — a regényíró Bányai Pálhoz, a lírikus Forbáthoz, Győryh&z és Sáfáryhoz hasonlóan — a szlovák, ruszin és cseh környezetre kitekintenek, vagy a különböző nemzetiségű emberek érintkezését, együttélését és barátkozását ábrázolják. A szlovák népi környezetben Darkó és az itt talált témákat regényben és novellában egyaránt feldolgozó Szenes Piroska mozognak otthonosan (Darkó: Szlovenszkói vásár, Faun a Magurán; Szenes Piroska: Szerelmi történet), a ruszínben pedig N. Jaczkó Olga, aki Ruszinszkóról (Kárpátukrajnából) származik, és novelláiban sűrűn szerepelteti az ottani népi alakokat. A cseh környezet és cseh ember a katonatörténetekben jelenik meg; ezt a novellatípust főképp Szombathy Viktor kultiválta (az Én kedves népem című gyűjteményében), de élt vele Darkó (A daliás, Madarak rokona) és Morvay is (Prágai énekverseny).

A tárgyalt korszak novellisztikája a stílusrétegződés szempontjából is érdekes és elég sokrétű képet mutat.

Itt elsősorban a Fábry által favorizált, és Gaál Gábor által is kedvelt szocialista valóságirodalmat kell megemlítenünk, mely a proletárírók nemzetközi mozgalmának nyomán bontakozott ki. Az osztályharcnak elkötelezett írók (Bányai Pál, Dömötör Teréz, Háber Zoltán, Ilku Pál, Morvay Gyula) főképp a rövid prózát: novellát, tárcát, riportot kultiválták, de a kimagaslóbb és kiforrottabb tehetség hiánya és a mozgalom hangsúlyozott esztétikaellenessége miatt nem gyakorolhattak a novella fejlődésére jelentősebb hatást. Igazán figyelemre méltót — néhány novella erejéig — a valóságirodalmi mozgalom útitársának tekintett parasztíró, Sellyei József alkotott.

A szociális problematika s a szlovákiaiság központi szerepe és az eszmei angazsáltság magas foka következtében novellaírásunk zömére a legnagyobb hatással a korabeli polgári irodalomban vezető szerepet játszó kritikai realizmus volt. A legjobb és leggyökeresebb novellák és a legérettebb szerzők csekély kivételtől eltekintve ebben a stílusirányzatba sorolhatók. A kritikai realizmus nagyarányú térfoglalását a hagyomány és a kortársi magyarországi irodalom leghatóképesebb szerzői (Mikszáth, Móricz stb.) elősegítették.

Sok esetben — még Darkónál és Tamásnál is — tapasztaljuk a realizmusnak a na. turalizmussal való keveredését. A naturalizmus hatása igen erősen érezhető az irodalom- alatti novellaanyagban és a különösséget túlhajszoló szerzők (Sebesi, Rácz) műveiben.