Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Novellairodalmunk 1918 és 1938 között

Romantikus beütések találhatók Darkónál, N. Jaczkó Olgánál és a dilettáns Jankovich Marcellnál, akinek az útleírás az igazi műfaja.

Az avantgardista Irányzatok közül teljesebb, pályát átfogó hatása csupán az expresz- szionizmusnak volt s annak Is csak egy szerzőnél: Földes Sándornál. A költőként ismertebb Földes novelláin (és drámai kísérletein) némi dadaista beütés is észrevehető. A nevesebb novellisták közül Darkó a pályája elején került átmeneti érintkezésbe az expresszionizmussal, és annak jegyében fogantak a Legnagyobb úr és a Vakok című ismert írásai, valamint a Két ember, egy árnyék és A háromlelkű Jóság meséje című allegorikus-szimbolikus kísérletei. Az utóbbiakra valószínűleg Szabó Dezső korai prózája is hatott. Ugyanez mondható Török Géza novelláira is, melyekben expresszionista és naturalista vonások keverednek, s mint Fábry megállapítja: ,,a riport primérsége, az újságnovella nívója” is jellemző rájuk.

Az újságnovellai nívó — a művészi elmélyítésnek felületes munkával, öncélú bravúrkodással, erőltetett „nagyvonalúsággal” való helyettesítése — a korszak novellisztikájá- ban (és regényírásában is) sűrűn megmutatkozik; szlovákiai könyvekről írt recenzióikban neves magyarországi kritikusok utalnak rá, és nemcsak alkalmi és tucatszerzöknél mutatják ki, hanem az olyan tapasztalt, rutinos íróknál is, mint Kaczér Illés és Sándor Imre. Kaczér Ikongo nem hal meg című regényét, melyről a csak eszmei követelményeket szem előtt tartó Fábrynak egyöntetűen elismerő véleménye volt, Kardos László zsurnalisztikus fogyatékosságokban, „gátlástalan bátorságban” marasztalja el. „Ezt a gyöngéjét pedig annál nehezebb szívvel állapítom meg — írta —, mert könyve végső kicsengésével, alapeszméjével: a fajok humanisztikus egybeölelésének nagy gondolatával lelkesen és fenntartás nélkül egyetértek” (Nyugat, 1937., I. k., 300. o.). Sándor Imre Asszonyok című novelláskötetéről írt recenziójában Kürti Pál konkrétan rámutat a zsurnalisztikus könnyítésekre, de ezeket aztán a sajátos irodalmi fejlődésnek tudja be. „Régen tisztázott dolog — írja —, hogy az új magyar prózában van néhány sajátos vonás, mely úgy jött létre, hogy szépírásunk bizonyos okoknál fogva túlságosan összeszövődött az újságírással. Ebből a helyzetből sok kár fakad, de teremtett értékeket is. Sándor Imrét ezekhez az értékekhez sorolhatjuk: a legjobb értelemben vett költői riporter ő” (Nyugat, 1926., II. k., 557. o.).

A zsurnalizmus legkiütközőbb hatása a hetiújságok és napilapok novellaanyagában tapasztalható. Az itteni szerzők közül igen sok az alkalmi próbálkozó, a tartósan pro- tezsált dilettáns és a szükség esetén a novellaírásra is könnyű kézzel vállalkozó belső munkatárs. Több tucatnyi jogosan elfelejtett nevet sorolhatnánk fel — köztük az íro- dalmilag jelentős A Reggel és Magyar Ojság szerzői közül is —, akiket az igényesebb kortárs kritika sem tartott számon, mert írásaik nem ütötték meg a műfajban megkövetelhető színvonalat.

Az a részleges, szórványos hatás, amellyel a zsurnalizmus — más negatív jelenségekkel, főképp a nyelvi kultúrának a kisebbségi viszonyok közti visszaesésével karöltve

— a novellaprodukció értékes részét szeplősítette, elsősorban nyelvi és stilisztikai téren mutatkozott meg. Novellisztikánk (és egész prózánk) átlagos nyelvi színvonala érezhetően alatta van az egykorú magyarországinak és erdélyinek. Csak a kisebbségi irodalmakat véve alapul: nincsen olyan prőzaírónk, akinek a nyelve olyan kiegyensúlyozottan gazdag, egyéni és helyi ízekkel dúsított lenne, mint Tamási Ároné, és a fiatal Nyírő Józsefé. A mi jelentősebb íróink közül egyeseknek (Darkónak, N. Jaczkőnak) jól felismerhető ízes egyéni nyelve van, de az a nyelv olykor-olykor megbicsaklik, görcsbe fut; mások (Egri, Szenes Piroska) sima, kultivált nyelven írnak, de a nyelvüknek nincs egyéniséget meghatározó jellege.

Az egykorú kritika és a mai irodalomtörténetírás az 1938 előtti novellisztikánkban határozott és megalapozott értékrendet nem alakított ki. Ehhez — az alkalmi recenziókon és az irodalomtörténeti portrérajzokon kívül — összefoglaló, felmérő tanulmányok kellettek volna, azok pedig máig hiányoznak. Fábry — aki a felszabadulás utáni novellaírást Az igényesség műfaja című nagy tanulmányában mérte fel — ugyanott az előző korszakra csak futólagos megjegyzésekkel, sommás összevetésekkel utalt. „Az első köztársaságban irodalmunk növésben legelmaradottabb műfaja a regény volt — írta. — A széppróza ugyanakkor a novellában szökött virágjába. Darkó István, Egri Viktor, N. Jaczkó Olga, Lányi Menyhért, Palotai Boris, Sándor Imre és Tamás Mihály novellákat írtak és nem elbeszéléseket. Egri Viktor legkiforrottabb írását egy novella