Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Herbert, Zbigniew: A másik szoba (hangjáték)
NŐ: Most aztán ügyelhetünk rá; egyre csak hallgatózhatunk. Csendesebben. Kis szünet. FÉRFI: Nem hallani semmit. NŐ: Szinte súlya sincs már; a padló sem reccsen alatta. Csak reggelenként és déltáj ban hallani, hogy főzöget magának. FÉRFI: Amikor még kicsi voltam, fogtam egy sündisznót. Beletettem egy cipősdobozba és átkötöztem. Beszélgettem vele, kopogtam neki az ujjammal, és ő izgett-mozgott a dobozban. Aztán abbahagyta. NŐ: Mit akarsz ezzel? FÉRFI: Semmit. Csak eszembe jutott. / 3 NŐ: Hagyj békén. FÉRFI: Na... NŐ: Nyughass. FÉRFI: Miért? NŐ: Most nem tudok. FÉRFI: Ne hülyéskedj. NŐ: Majd ha egyedül leszünk. FÉRFI: Egyedül vagyunk. NŐ: Itt van ő. FÉRFI: Ö? Nő: Lemászik az ágyról, idejön a falhoz, és hallgatózik. FÉRFI: Ostobaság. NŐ: Várjuk meg, amíg elalszik. A nyáron a tegernél volt egy külön kis padlásszobánk. A falakon túl csak denevérek. Boldogok voltunk. FÉRFI: Tizennégy napig. NŐ: Nemsokára már rá sem tudunk nézni egymásra. Már csak emlékezetből ismerlek téged. Néha szeretnék elmenni innen. FÉRFI: El kell veszítenünk és meg kell találnunk egymást. Ez szükséges a s?era- lemhez. NŐ: Együtt is elmehetnénk egyszer. FÉRFI: Hová? NŐ: Más városba. FÉRFI: Más városban is ugyanez van. NŐ: Mindenütt ugyanez. FÉRFI: Néha verekedni és kiabálni szeretnék. NŐ: Mit kiabálnál? FÉRFI: Aaauúú! így. NŐ: Sokan vagyunk, még levegő is alig jut mindegyikünknek. FÉRFI: Az emberek alig férnek el a földön. NŐ: Egymást cipelik a hátukon. FÉRFI: Egyszer szorosan egymás mellett fogunk állni óceántól óceánig. A partokon meg fuldokló öregek. NŐ: Csönd. Megmozdult. Hallgasd csak. Kis szünet. FÉRFI: Nem hallok semmit. NŐ: Mintha az ágy reccsent volna. FÉRFI: Képzelődsz. NŐ: Halkabban. Most. Kis szünet. Tényleg semmi. Legutóbb tegnap este hallottam őt. Teljesen tisztán. Valami leesett a földre. FÉRFI: Talán ő eshetett le. NŐ: Nem. A takaró lehetett. FÉRFI: Aztán semmi. NŐ: Semmi. FÉRFI: Annak már húsz órája. NŐ: Mit gondolsz, mit csinál ott benn?
