Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.

ruhás koldus özvegy, körülötte millió sápadt, éhes arc: kenyeret! Kér, könyörög, koldui egy kis csontért; itt-ott dobnak neki irgalomból, önzésből. Mindent elvesztett. Csak a kétségbeesése maradt meg, a sápadt vértelen arcok imája: egy sóhajtás. Legalább szavakat kapna... lelkének szerteszálló rongyait ha valaki koszorúba fűzné és odadobná nekik a templomi énekre irt szent szöveget. De semmi és senki. A meggyötört emberekből panaszosan, majd kétségbeesetten és követelőn tör ki az új panem et circenses. Valamit — irgalom — valamit, akármit... és akkor közéjük dobják a mámor szép szavú körítőjét — a Reigent! Az éhes tömeg nekirohan, ráveti magát — utolsó kétségbeesésében ezt szorítja szívéhez, nincs más, nem adtak mást. Nincs kenyér, semmi sincs, cak ez, csak ilyen. És amikor a hirtelen kijózanodott álmodozók tüzet kiáltanak és oltani akarnák a tüzet — százezer éhes proletárgyerek munkától tönkrenyúzott apja öntestével képes megvédeni pártja nebántsvirágát: A Reigent. Mert ez a legfontosabb, ez adja majd százezer éhezőnek a kenyeret, a boldogságot, ez hozza vissza egy kétség- beesett nép reményét. Pénzükben őrjöngő valutasíberek és galíciai fejedelmek perverz gyönyörei, Schnitzler doktor csodabalzsama: csak ezek lehetnek e mentőhorgonyok, mert ezeket védi, ezekből csinál presztízskérdést Bécs lerongyolódott proletárjának a pártja. Ezt dobják oda koncnak a tömegnek, és figyelik a háttérből a tenyérbe röhögök: mit csinál vele Bécs, az öreg jó császárváros, és nevetnek a nevetők, mert a köny- nyezők nem találnak más utat, hiába keresnek ... aztán... aztán együtt nevetnek a nevetőkkel. (...)

Ha a győztes római birodalom mámorfuldoklása haláltánc volt, úgy Bécs népének elvakulása és circenses kiáltása a Reigen körül még inkább az.

íme a paradox tény! Egy szerelmi őrjöngő tánc, egy színpadra vonszolt erkölcstelenség, mozgás élet, melyet egy nép, egy város ujjongva, őrjöngve, mámorba fullasztva táncol körül, hogy ne támadhasson rés, hogy megmaradjon a csalás, egy fanatikus új hit védőfalanxos őrjöngő vitustánca. Tetőpontjára hágott mozgás talán a grand seig- neurős mozdulatú lovag is ott forgolódik már — még senki sem veszi észre, a csalás még tart, az elbódult szemek még nem látnak, de mi már képeket, holbeini metszeteket vághatunk ki a forgolódó egymásba kapcsolódásból. Keretezünk, azután sorakoztatunk: Totentanz, Anno 1921...

Csendesen, óvatosan, elbújva, agyonhallgatva kuporgott egy szögletben Schnitzler Reigenje. Huszonegy évig pihent, huszonegy évig nem kellett senkinek. Azóta változott — ó, sokat változott — a világ, és új frakkban, új ingerlő pongyolában közkívánatra felugrott a színpadra, és megkezdődött a tánc, amit a mi furcsa szemünk halál- táncnak lát.

Emlékezzünk vissza. A formai haláltánc-éjiekek is drámai kísérletekből jöttek létre. Színpad és néző. Itt is ugyanaz van ős mégí? vannak pillanatok, hogy nincs színpad és külön néző, csak egy egyetemes új tábor van: az élettáncot járók. Baudelaire szavaival karolnak egymásba: Meríts az örvénybe, mindegy Pokol-e, Ég-e? Mintha ezt hallanók. Kinek mondják? Ki van ott, hogy ezt mondhatják? Senki, ó senki, aki kirína a társaságból, az élet, a szerelem pállott szavait lihegik még egymásnak fuldokló felkiáltásokban, nevető felkínálásokban, bomlott hajjal, bomlott aggyal. Hol van a vén kapitány? Ki látja? Milyen bolond? A kiterített mozdulatlanság, hogy jön ide a fel- és lerohanó őrjöngéshez?

Kiinger képe jut most eszünkbe. A két mozdulatlan sínpáron lihegve, törtetve jön a vonat; egy éles kanyarulat: csikorgó, mindent átfutó remegés, minden ízben élet és mozgás. És a mozdulatlanság pihenve, nyugodtan vár. Senki sem látja, és ott van, és a vonat a túlfűtött mozgás, rohanás rágázol, és — megáll örökre. ... A fehér mozdulatlanság, a piros mámorsikoltás és a fekete gyász: ezek hárman, így együtt — láthatatlan ölelkezésbe fognak; szemgolyónk csak egy színt lát, fülünk csak egy hangot hall, a súgó — a színpadra — egy személynek beszél: a piros mámornak, mert a kulisszák mögött egykedvű álldogálásban a másik kettő még nyugodtan, láthatatlanul várja a végszót, az utolsó jelenést... Most még az atlaszmadár színházában vagyunk, „akik szerelmi néma játékaik véghezvitelére kis lugasokat építenek...” a kis kalitkában egy város népének éjjeli pillangói járják a fehér csonton szerelmes tipegéssel, tet- szelgéssel, számító kerítéssel — a táncot... csalni, lopni, élni mindenáron. A megcsalt élet a Reigerib&n, azzal együtt — az elrúgott csont darab felett húzza, vonszolja egy kétségbeesett nép, minden-minden életkapaszkodását. Ha az atlaszmadár ebbeli kedv