Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
telését az állati esztétika kezdő példája gyanánt említhetjük, úgy az analóg Schnitzler- recept a találkozást: az emberi esztétika legalsó fokát jelenti — az erotika tetszelgó, kerítő túltengését. És ezen állításunk aláhúzására és megokolására ismét csak elfogulatlan útmutatónkat — Jászi Oszkárt — kérjük fel: Az erotikus művészet a társadalom hanyatlásával jár együtt.”® Schnitzler néhanapján aforizmákat is gyárt, az aforizmában pedig sok paradox elem van. És Schnitzler az effajta ötletek könnyű mesterembere mégis megvető kézlegyintéssel intézi el majd furcsa paradoxonunkat... Teheti. Egy város lihegő, elvakult ordítása és clrcenses követelése állt melléje. És a végszóra hiába surran be majd a színfalak mögül a dörgő hangú Mors: „Meg kell halnotok, úgy gondolkodjatok, A Vitiumot hát ne uraljátok Isten előtt, aztán azt ne mondjátok, Hogy senki sem mondta, ti nem tudtátok!! I” Schnitzler doktor és tábora, mindenki — furcsán és értelmetlenül fog bámulni a 17. század ügyetlen dilettánsára, a prédikáló öreget: a Comico-tragoedia döcögő rigmusú, kegyetlen, oktató Moreát — félek, hogy kinevetik. Hisz él a megcsalt, elkaparaintott élet! ... Van aztán haláltánc ének, ahol nem nevetnek az emberek ... „Es akkor... üvölteni fognak a fekete anyák, üvöltenek a koponyák a sírokban s messze a világon, körös-körül, végig, elvérzett magyarok nagy tátott sebei átkozódva kiáltanak az égre... Es hiába lesz minden.” — Egy síró, könnyező nép. Nem nevetnek a nevetőkkel, de kriptákba zarándokolnak fehér koponyákhoz... bársonyba göngyölge- tik a megmaradt kincset: régi halottak boldogan búcsúzkodó hitét... és az élő, lélek- zsibbasztó, lélektépő tánc bomlottan szakad be a kripta néma falaiba. Az agyat marcangoló mozgás táncba fog az örök mozdulatlansággal, és a fehér koponya üresen tátongó, síró szemekkel énekel: Földiekkel játszó égi tünemény... IX „Novella az emberi húsról és csontról” Bécs város atlaszmadár színházában ülve néztük meg a Reigent. Szemünk a színpad deszkáin élő, suhanó alakokat figyelte és a szerelmi élet csábtáncán keresztül fekete mélységet pillantott meg. Valami furcsa hályog árnyékolta pillánkat, mely nem engedi, hogy csókos szájat, ölelő karokat, meztelen vállakat lássunk: fülünk az ingerlő, hívogató forró szavak és kiáltások mögött furcsa zörgést hall... a színpadon itt-ott felbukkan a szkeletonos rém. Senki sem látja. Mi történt velünk? Ijedten dörzsöljük a szemünket — és minden megmarad... A Reigen előttünk van, és lidércszerűen, lehetetlenül egyre a haláltánc benyomását adja, mert egy nép sanyarú élete hazudja szemünkbe a csontokat, hozza fülünkhöz a zörgést. Kinek van igaza, kinek lesz igaza? A nevetős nemtörődömségnek, vagy ennek a kísérteties nézésnek? És melyik létezik valójában? Nem tudunk, nem merünk felelni. Csontokat látunk, és amikor ezzel a kísértettel küzdünk lehetetlen, hogy ne álljon elénk Babits Mihály egyik különös víziója, a „Novella az emberi húsról és csontról”. A történet hőse — Lovagh — egy színházi nézőtéren ül. A színpadon férfiak és nők a zene buja ütemeire táncolnak. A főtáncosnő az előtérben egyre ingerlőbben bontakozik ki takaró fátylaiból a test egyre csábítóbb, szabadabb táncba fog, és Lovagh szemébe különös és kísérteties vízió lopózkodik. „Ebben a pillanatban borzasztó dolog történt, az a szép és már-már szinte meztelen test átvilágodott, keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált és különös, kemény, szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni rajta. A hús egyre finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya előtt. Végre már csak úgy terjengett a váz körül, mint árnyék a magva körül: s a váz vékony és visszataszító vonalai mind élesebben piszkosodtak ki a közepéből.” — Senki sem látja
