Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
az Erdgeist prológjában kilépett a függöny elé, megcserdítette az ostort, és elszavalta a pokoli fenevadról, a nőről, az örök csábról szóló tisztán csengő, nagy rigmusait. Most dördült el a pisztoly, most a függöny mögé nyúl s karján nyújtja a misztikus szép bestiát „kinek rontásáról szól Wedekind lázasan felnagyított drámája.”72 Az általános felfogásnak igaza van, amikor erkölcstelenséggel vádolja — sokszor szeretnénk elfordulni degusztáló jeleneteitől, a merészséget nagyon érezzük, de amikor nevetni próbálunk, mert az ő szatírarca nevet a legjobban — hirtelen megtorpanunk: a nevetés mögött — egy ügyetlen fordulatnál — megláttuk a könnyet, az emberi szivet. És ha elkezdünk gondolkozni, még egyszer és jobban szemlélődni, látjuk, érezzük, komolyan érezzük: ez az ember csinál valamit, ez az ember ad valamit, merészel valamit, a dadogás egy erős akarat és a képek — nem pornográfia, a szavak — nem fidibusz, és akkor nem értjük azokat, akik Wedekindet Schnitzlerrel, sőt Schnitzlerből kifolyólag skatulyázzák: „Ahol azonban a frivol értelem, melynek semmi sem szent, a köny- nyű szentimentalizmus hozzáadása nélkül válik egyedüli uralkodó elemmé — úgy a következmény egy határtalan világmegvetés. És ez adja Wedekind művének magvát ”23 Ű, schnitzleri szentimentalizmus (tegyük hozzá ó álszeratlmentalizmus) és wedekindi frivolitás (rögtön hozzá: talán... talán... álfrivolitás). — Mi magunk részéről a belső, igazi frivolitást a kettő közül csakis Schnitzlernél valljuk uralkodó elemnek. Ezt bizonyítja Schnitzler nullaértékű élettánca: a Reigen és Wedekind frivolitása a Totentanz- ban, mely az utolsó jelenetben így nyilvánul: A leánykereskedő Marquis Casti, megundorodva foglalkozásától egy hihetetlen medrű, füllel felfogott beszélgetés nyomán megkezdi töprengő haláltáncát és főbe lövi magát. Utolsó szavai: „.. .Én — én megcsaltalak benneteket — mind — mindnyájatokat. — Az érzéki gyönyör — embermészárlás — emberkufárság — — végre — végre szabadulás (Mereven áll, szemeit tágra mereszti], A nagy — nagy urat — állva — állva kell — állva kell — fogadni. — — (Holtan összeroskad]” — A haláltánc, mindig egy küzdelem szimbóluma; és itt a harc ugyancsak megvan: két olyan erővel kell küzdeni, mint az ördög és a halál. Végeredményben: Wedekind, minden paradoxszerűsége mellett is az újabb német színpadi irodalom egyik leghatározottabb fejezetét jelenti és ha az ő művei körül tör ki a háborúság — mint ahogy valójában úgy is volt, — ezt értem valahogy, de amikor Schnitzler Reigen]ér:ő\ hallom ezt: csodálkozom, és nem tudom felfogni, hogy egy etikai alapon álló politikai testület, hogy kelhet a pornográfia védelmére. A Reigent a szociáldemokrata párt védi, hogy az elfogultság vádját elkerülhessük, a továbbiakban egy olyan esztétikusra kell támaszkodnunk, aki maga is — a szó szű- kebb értelmében — szociálisan gondolkodik. És itt rögtön — az első pillanatban Jászi Oszkár Művészet és erkölcs című könyvére gondolunk. Jászi esztétikájában — mint erre az előszóban maga is hivatkozik — nagy szerepe jut etikai dogmáinak: a történelmi materializmusnak és Spencer tanainak, a tiszta művészeti dolgokban pedig nagy előszeretettel hajlik a szintén szociális alapon álló Guyan felé, akinek tanításából jegyezzük meg ezt: „Élet, erkölcs, tudomány, művészet, vallás, — ezen dolgok között abszolút egység van. Az a nagy és komoly művészet, ami ezt az egységet megőrzi és kinyilvánítja”™ Művészet, társadalom, erkölcs és kor — egymásra utalt fogalmak és a Marx gazdasági történelemelemzésén felnevelkedett Jászi ezt fontosnak tartja, „Ha meg lehetne állapítani, valamely kor társadalma fő rétegeinek kedvenc költőit: minden más adatnál biztosabban rekonstruálhatnák az illető kor erkölcsi kódexét, általánosan elfogadott és egymással küzdő erkölcsi elveit. Mert, ami valamely kor esztétikai élvezeti körébe átment, nem lehet sem a szobatudós az élettől távol eső doktrínája, sem a bölcs messze fekvő tényekből leszűrt elmélete, sem a törvényhozó megtévedt konstrukciója: az maga a valódi élet, a tetteket mozgató vágy és szükséglet, a lelkek reménye és óhaja. 22 Hatvany Lajos: Wedekind. (Pesti Napló, 1918. márc. 10.) 23 G. Witkowski: Das deutsche Drama des 19. Jahrhunderts. — Leipzig, 1913 — 4. kiadás. — 123. I. 2i Knight W.: Az esztétika története — Bpest, 1908. — 201. I.
