Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
Ha tudom, hogy Boccaccio novellái az illető kor kedvenc olvasmányai voltak, tudom, hogy mit tartsak annak átlagos erkölcsösségéről.”2S Tehát jól jegyezzük meg, ha a Reigenre gondolunk: a tetteket mozgató vágy, a szükséglet és a lélek reménye, óhaja! Ha pedig tudom, hogy egy város, egy kor kedvenc, megverekedett írója és műve — Arthur Schnitzler és Reigenje volt, akkor ugyancsak és most már másodszor ugyanazt fogom mondani; mint Jászl: . az esztétikai élet, az alacsonyabb tehetségekből, a magasabbak jelé, az érzéki örömök jelnyitásától a szellemiek és az erkölcsiek jelé halad. Teljesen érthető ennélfogva, hogy a nagy átlag esztétikai élete a nemi szépen jójormán nem terjed túl... Emberek, kiknek nincs érzékük egy messze jövő, esetleg a jövő nemzedék élete és sorsa iránt: az ilyen emberek üres életének egyedüli gyönyörködtetője, szegényes élvezeti körük leghatalmasabb iránya, a szerelem, a nemi élet lesz, még pedig annak jóformán csak érzéki jelenségeiben.’’26 Lehet-e itt másról szó? Éljen a Reigen! Nosza, pajtás, hamar tánchoz: körbe-körbe, duda, síp, hegedű, rajta, kezdődjék végre már egyszer az élettánc! Incipit comoedia! VIII. Haláltánc .. van úgy, hogy játszi kedve kél, zendtt veled vad évoét, hogy csalva átszökél és gáncsol új kötél. Koporsód lett, biz úgy bolond, Koporsód lett a rés.” (Lendvai István: Ének a Pókról) 1921... A halál nagy ünnepe elmúlt. Testek, csontdarabok, messzi hegyek, erdők és búzakalászok földek hirtelen hányt kupacai fölött régi madárfüttyös tavasz illatozik. Katonasírok egyforma vonalai közé zöld, friss nevetéssel ágyazta be magát az élet Különösen, furcsán, idegenszerűen: az élet. Mindenütt. Egymásnak bókolva, egymást csókolgatva verődnek össze, a régi táncra a fűszálak, a réti virágok, pattanó mozdulással veti le magáról a fátylakat az apró rügy, a kis madár jóleső himbálásba fog a kiálló ággal, és az egyenesen álló gesztenyevirág finom remegéssel csinálja egy helyben topogó táncát. A föld, az apró kődarabok, a finom homok és a termő húmusz elfáradtan, mozdulatlanul pihen, ő is a haláltáncot piheni: a rémes hangra lejtett táncot, az erőszakos tépéseket, vad rángatásokat. Pihen és várja a simogatást, a régi kérges tenyér cirógatását: a munkát, az ekét, a rozsdás vasat. Kéjesen borzong a föld az első harapós csókra, és a fehér ökrök lustán tapodják otromba patáikkal. Az eke tovább hasogat, aztán egyszerre megáll, valami fehér csontdarabot vet fel. Egy koponyát. Az asszony, aki az eke szarvát fogja felveszi... egy kicsit könnyes lesz a szeme... elgondolkozik, azután a kötényébe rejti, elviszi egy kicsit odébb és elássa. A fehér koponya nem riasztja, a koponya nem vigyorog kísértetiesen; jólesőn nevet: örül, mert látja a virágokat, a rügyező fát, az ekét... örül, hogy megkezdődött az élet. A fekete föld ismét ráborul, megint hallgat. — Az eke tovább cirógat, a szegény asszony tovább dolgozik... azután megpihen, a fa alá ül és a földre néz megint. Mert úgy van ez, — ez az asszony tudja —, hogy a fa alatt fehér csontdarabok fekszenek, az egyik gyökér már letolta a koponyáról a sisakot, a másik az üres szemgödör felé tapogatózik... és nagyon zöld a fű, szépek a virágok, és a hajladozó ágon magafeledkezetten nótázik a kis ökörszem... Az élet tánca. A szegény özvegy látta a koponyát ős nem fél tőle. Megtisztelte csendes könnyezés- sel, újból eltemette pihenésre, nyugalomra. 25 id. m. 203. I. 26 id. m. 182. I.
