Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
ségének akarnak Élvezetet okozni. Ha Tolsztoj ezt mondja: mindent, ahol erotikáról, csak szó van — elvetni, túlzásában találkozott volna a fenti elfogultak véleményével, és legelsősorban saját műveit égette volna el, de ő megfogja az egyedüli helyes kifejezésmódot és pontosan definiál: kivetni mindazt, ami az érzékiségnek élvezetet okoz. Ezek után nem érthetjük Jászi Oszkár tűzlármáját, amikor az ilyen meghatározástól a művészeti alkotásoknak legalábbis háromnegyed részét félti. Jászi egyszerűen nem ügyelt Tolsztoj szavaira, ő csak a mumust figyelte: „...mióta Tolsztojban a moralista a művészen felülkerekedett,”20 Mert ha állítása nem elírás, úgy különös esztétikát kapunk: A művészi alkotások legnagyobb részének célja — érzéki élvezetek nyújtása. Ez esetben Schnitzler Reigenje a művészi termés zenitjét jelentené. És ezt Jászi komoly esztétikai tudása és munkája — bizonyára nem fogadhatja el eredménynek. Az erotika, mint a legerősebb és legáltalánosabb ösztön, nagyságánál és jelentőségénél fogva, az emberi szenvedélyek megrögzítőjében — ennek megfelelően foglalja el a helyét. De, hogy élvezetet, nemi ingert okozzon, hogy az érzéki gyönyörnek holt betűkkel és rikító színekkel szolgáljon — az célja lehet a pornográfiának, sikamlós és durva társalgásnak, de egyedül csak ezt hangsúlyozni, csak ezt tárni a szemünk elé, — arculcsapása minden művészetnek, minden művészi célnak. Szerepelhet az erotika sok más motívum rovására túlságosan aláhúzva, ha ezzel az író valamit mondani akar, ha ezzel a társadalom valamely rákfenejére, bajára, titkára akar mutatni, ha törvényt, igazságot akar leszögezni, bűnt, vétket, képmutatást gúnyolni. Ez esetben a tiszta művészet szempontjából lehetnek ellenvetéseink és különvéleményeink, de az akaratot és szándékot, akarva nem akarva észre kell vennünk. Észre kell vennünk, hogy mondott valamit, mutatott, igazolt valamit. Valami olyat, amire nem lehet ráfogni, hogy fidibusz, pornográfia, még ha külsőségeiben sok vonást is kölcsönöz ezektől. Az erotika a művészetben sohasem lehet cél, csak eszköz, egy erkölcsi cél elérésére. Ha ez csillan elő abban a művészeti irányban, mely az erotika ábrázolásának melegágya, ha ez az igazság érvényesül a naturalizmusban, úgy letűnik ez irány esztétikai hibája: a fotográfia. Egy merész tett igazságának kivitele — ez az erotika szerepe a naturalizmusban, mely egy igazi költő kezében éppúgy művészet, mint a metafizikai misztikusság másoknál. Engedtessék meg nekünk, hogy e helyen állításaink igazolására korunk egyik leg- erkölcstelenebbnek kikiáltott íróját hozhassuk fel. Frank Wedekind írásait kizárólag az erotika uralja. Művei értékéről a vélemények élesen különböznek: pornográfia — merész tett; kóklerkedés — művészet. A legellentétesebb felfogások, csakis legmesszebb álló vélemények, semmi engedmény sem az egyik, sem a másik részről. Semmi közbevető meghatározás, semmi középút, vagy az egyik, vagy a másik: érték vagy szemét. Esztétikusok és moralizálok törték a fejüket, ócsároltak, dicsértek. Ma már lassan-las- san kezd kialakulni egy általános vélemény, mely az ellentéteket paradoxonszerűen akarja áthidalni; e felfogás lényege a következő: „Wedekind egyéni tragikuma: ami ő igazán: moralista, annak nem akar látszani, azt szégyelli. Aminek pedig látszani szeretne: amoralistának, attól minden cinikus taglejtése mellett is távol marad a lelke.”21 Különös paradoxonszerű úgy maga Wedekind, mint minden műve. Strindberg és Arisztophanész 'egyszerre — és mindig, egyformán Wedekind. Birkózik, küszködik, rosszul, esetlenül, ügyetlenül. Darabokat tördel meredek sziklafalról, nevetve, játékra gurítja őket, majd haraggal, dühösen dobja felénk, neki a világnak: sír és sohase tudjuk, mikor játszik, mikor komoly; és mindig játszik és mindig komoly marad. Néha a „legerkölcstelenebb”, a legmeztelenebb dialógok és tettek folynak előttünk... egyszerre megáll minden, csend lesz, valahol titokban sírás és könnyezés — igazi élet és nem sós szentimentalizmus —, komolyan lendülünk neki egy pillanatra, egy gondolatra, egy markolásra, de akkor megint zörögve, visszataszítóan belékontárkodik a levegőbe a bohócsapka csörgése. A „Tavasz ébredése”, „A föld szellem”, „a Die Büchse dér Pandora”, a „Haláltánc” — mindegyikben a nő! „A nő az ő számára ijesztő, apokaliptikus lény volt. Gyötrelem, betegség, talány, minden harag, minden ujjongás. Ki felejtheti el Wedekindet, amint 20 Jászi O.: Művészet és erkölcs. — Bpest, 1904. — 178. I. 21 Szilágyi Géza: Könyvek és emberek — Bpest. 49. I.
