Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
pirul bűnei miatt; ha undorodom magamtól és a világtól — még mindig tudom, még mindig érzem, hogy van valahol egy asilium, ahová futhatok, ahol ledűlhetek pihenni, megállani, ha az élet összezúz, szemembe nevet — még mindig tudom, hogy mehetek valahová sírni, megbékülni, nevetni, jót és meleget érezni; ha végtelenül rossz ember vagyok, van egy hely és van egy pillanat, amikor megjavulok, amikor csak részvét, bocsánat és bűnbánat, meleg és jóság és szépség van lelkemben, mert elszaladtam, elmenekültem, lerogytam az örök széphez — a művészethez, a költészethez. Egy élet hosszú pillanataira elvesztettem mindent, mert sokat vesztettem: hitet, hazát, embereket, nevetést; sokat tékozoltam: akaratot, bizalmat, megértést, barátot és szerelmet; és hiába vagyok egyszerre szánandó és megvetett, szerencsétlen és néma — hiába minden: egyedül maradtam, egyedül vagyok... Kábultan lenyomorítva ülök; reménytelenül, letargikusan veszem a kezembe a Pickwick club-ot... olvasok... és — én — én nevetek, kacagok. Szent Borbála arcképét nézem — és melegen, megértőn, szinesen, erősen furakodik be lelkembe Palma Vecchio szíve; messziről felzokog Solvejg dala — és én sírok és újból élet van bennem. Élek... És ha ököllel ütök vissza, amikor menhelyemre fidibusz csóvákat dobnak: hogy elpusztuljon, elégjen vad örömkacagásban, — ha az arcukba csapok, mert védeni akarom éjjeli lámpafénynél összegyűjtött kincseimet, hogy maradjon valami ha nagyon érzem, hogy fáj az élet — akkor nem gondolhatok erkölcsre, semmire, nem lehetek erkölcsbíró... csak az ösztön él bennem, a primitív ősember egy önző mozdulata: védd a magadét! A Reigenn&l kapcsolatban feltétlenül kell beszélni az erkölcs és művészet viszonyáról. Egy színdarab, mely belenyúl hatásával az életbe, egy város békéjébe, a társadalom megbontásába — az ilyen mű nem bújhat ki az erkölcsi felelősség alól. Az író, a művész, amikor egy magasabb rendű világot alkot — az alkotás pillanatára —, maga érzi a legjobban, hogy valamit lent akar hagyni a földön, valamit, ami súlyos ballasztként lehúzná, visszahúzná. Ha magasra akar repülni, a nehezéktől mindjobban kell szabadulnia, mert megközelítőleg el akarja érni a fényes napgolyót — az ideált. Aki így fogja fel a hivatását az nem lát ósdi elveket Gyulai Pál ez irányú szavaiban: „Ha komolyan vesszük a költészet célját és jeladatát, könnyebben legyőzhetjük a hiúság és szeszély ingereit s képesebbek leszünk a való dicsőség keresésére, inkább fogjuk érezni, hogy nem a henye lelkek mulattatöi vagyunk, hanem az élet fennkölt magyarázói s mély részvétű vigasztalói. S éppen nem fogjuk sajnálni művészetünktől a fáradtságot és meg fogjuk tartani a mérséklet és a jó ízlés határait még a legmámorosabb percekben zs.”18 A művészi alkotás egyik feltétele — a fegyelem. És ez egyúttal a formai erkölcsi feltétel — ami itt, Gyulai tanácsában nincs nyomtatott betűkkel kiemelve. A fegyelem: már maga is egy etikai princípium — és amikor ez a művészetbe mint irányító, alkotó erő kerül, formailag — a belső tartalomtól eltekintve — a műalkotásba már a munkával belekerül az erkölcsi elem. Ha a munka fegyelme lazul — a repedéseken beszivárog a víz, és az egész építményt feldönti, mégis mielőtt valaki, valami beleköltözött volna, így látja ezt a formai művészet fanatikusa, Gustave Flaubert is: „Habár az erkölcs az esztétikának csak egy része — mégis ugyanakkor alapfeltétele is/'19 A Madame Bovary írója, Szent Antal megkisértésének nagy tudású vízionáriusa ezt az elvet tényleg bebizonyította műveiben, ős csak a látszat, a meg nem értés, az eleve visszaríadás teheti őt sokak szemében erkölcstelen íróvá, ugyanakor, amikor őt mások a művészet leghívőbb papjának tartják. A művészet és erkölcs viszonyáról szólva, mindenki önkénytelenül az erotika szerepére gondol, és a legtöbben csakugyan ebből a szempontból figyelik az erkölcs és a művészet vonatkozásait, amennyiben erkölcs alatt a művészetben tisztán az érzéki szerelem képét, elhelyeződését, szerepét értik és ahol ez megjelenik azt a művet — eo ipso — erkölcstelennek és művészietlennek nyilvánítják. Ilyen véleményt természetesen csak a legtökéletesebb elfogultság ős vak riadózás szülhet. A helyes kiutat Tolsztoj találja meg, amikor anatémát kiált a művészet mindazon alkotásaira, melyek az ember érzéki18 Elnöki megnyitó beszéd. (Kisfaludy Társaság, 1885) 19 In memoriam Gustave Flaubert (Caroline Franklin — Grout, Maupassant, E. és I.Gon- court, Zola) — Leipzig, 1913 — 46. I.
