Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
pofont adva ezzel Schnitzler drámaírói ambíciójának, amikor az elfogadható darabokat is a posványba kompromittálja... wenn wir da ausrutschen, hegen mr ím Wasser untén... Tíz jelenet. Személyek: „Dime”, a katona, a szobalány, az ifjú úr, az ifjú asszony, a férj, „süsse Mädel”, a költő, a primadonna és a gróf. Az egyik jelenetből az egyik személy mindig áttáncol a másik jelenetbe: a legteljesebb körtánc. Az összekötő kapocs: a végsőkre, a végső filozófiai cselekvésre fokozott érzéki szerelem, mely ott szövődik, ott vergődik, ott folyik le előttünk. Csak ez van a darabban, semmi más, egyetlen piros fonál, zökkenő, melléktekintet nélkül: az erotika vad tánca — szavak lihegése, és — a szöveg minduntalan megszakítva apró pontozásokkal. így, ugyanaz tíz jeleneten át. A végén azt se tudjuk: mi akar ez lenni, az érzéki szerelem himnusza, nevető szem- hunyorítása, vagy micsoda? És mit akart a költő? Az író, mert hisz elismert, beérkezett író írta. Egyszerűen fotográfiát, csak magát a tényt üres szavakkal körültűzdelve? A szemünk elé állítani, a fülünkbe súgni? Ezért, ezért ír a költő, ezért él, ezért sír álmatlan éjjeleket, hogy lelke kincsét kirakja — és ilyet rak a világ éhes leikeinek, ilyen kincset? Csak kérdések gyötörnek, gyötörhetnek, amikor szétnézünk, amikor szólni akarunk. És most mindez felszökik rivaldák fényébe, élő emberek mutogatásában. A legtisztább pornográfia, ahol nem lehet beszélni irodalmi ízlésről, a művész szabadságáról, lart pour lart-tól. Nem szabad, bűn esztétikailag nyúlni ehhez a szennydarabhoz. Az önök szép kiformálódott, kialakult elveit, törvényeit nem lehet hozzádörgölni a pállott szerelmi gyönyörök kitálalt perceihez — lelkiismeret-furdalás nélkül. Esztétikai és ezzel együtt etikai értéke — ha még van művészet, ha még élnek, éreznek — látnak és gondolkodnak az emberek — nulla! A darabról — magáról — többé egy szót sem. Sajnáljuk Arthur Schnitzlert, az írót, csodálkozunk az emberen — akinek lelkiismerete van és nem értjük Arthur Schnitzlert, az orvost, akinek még egy külön, második lelkiismerete is van. Akinek úgynevezett „természettudományi” lelkiismerete is kell, hogy legyen. Bródy Sándor a darabnak magyar fordításban ezt a címet adta: „Körbe-körbe”. Talán így szebb, gusztusosabb, csalogatóbb: „kegyes engedelmével táncra én kérném fel” — jő operettstílus, de nekem — nem tehetek róla — mindig a szó másik két jelentése zúg a fülembe: reigen = terelő, tehenészdal... Állatokat terelnek a vályúhoz, az örökké buzogó forráshoz, hogy a tiszta, kedves csillogású vizet — felkavarják. Csak ez lehet a jelentése — és ha az elején, hogy a zavaros paradoxont ne komplikáljuk, ezt mondtuk: találtunk egy irodalmi terméket — úgy ezt a kifejezést most határozott tiltakozással visszavonjuk. Mert a művészet — szent dolog! És ezt az egy dolgot el kell és el szabad hinni — még Arthur Schnitzlernek is. VII Művészet és erkölcs „Légy muzulmán, légy keresztény, de legyen önmagadon kívül még valamiben hited.” (I. Ruskin)Ha a Reigen esztétikai és etikai értéket nullára redukálva meghatároztuk — feleslegesnek látszik a művészet és erkölcs viszonyának témánk keretébe való illesztése. De akadhatnak, akik gúnyos oldalnézéssel farizeusnak tekintenek majd minket, és ránk dobják az irodalmi életben már annyira kompromittált „erkölcsbíráskodás” sötét, elnémító köpenyét. Az erkölcsi bírálatot mindenki elvégzi otthon külön-külön, és ha egymást sohase látva, sohase ismerve a vélemények sok száz és ezer esetben találkoznak — az esztéta nyugodtan és pironkodás nélkül tűrheti el a megvetéssel odavetett „erkölcsbíráskodás” vádját. Nem vagyok erkölcsbíró!... Lehetek az életben képmutató, irigy, rossz; ha bekerültem az élet forgatagába — talán elgyengülök, tétovázó, önző ember lesz belőlem, aki
