Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Kövesdi János: Beethoven: Holdfény-szonáta, opus 27/2 (novella)
Kövesdi János BEETHOVEN: HOLDFÉNY-SZONÄTA, OPUS 27/2 — Állj meg, Karcsi. Ne haragudj, én inkább hátra ülök. — Nem vezetnél egy kicsit? Fáradt vagyok. — Már vezettem. — Félsz? — Félek. Egyre több a kocsi az úton. — Vasárnap délután mindig így van. Országos népvándorlás. Pénteken oda — vasárnap vissza. Sohasem számíthattam rád igazán, gondolta keserűen Puskás. Még a legnagyobb fájdalmamban is magamra hagysz. „Félek.” Félted azt a nyamvadt kis életedet. Most majd vezethetek jó háromszáz kilométert egymagam, szünet nélkül. A mérnökné asszony nem kockáztatja az életét. A fűzöld Dacia megállt. Puskás mérnök és a felesége egymásra nézett. Eltűntek az útszéli csarabosban. Két perc se telt bele, a kocsi, ismét felberregett és továbbindult nyugat felé. A nővéred meg az öcséd marasztalt, gondolta Puskásné, és te maradtál. Kettőnél korábban is lekophattunk volna. Ha leszámítom a Motorestben töltött félórát, másfél órája jövünk, és még több mint öt óra előttünk van. Tíz is lesz talán, mire hazaérkezünk. Háza... Csak sose látnám többé azt az utálatos odút. — Istenkém, mi lehet a két kis bogárkámmal? — sóhajtotta az asszony. — Már négy napja nem láttam őket. — Jól vannak, nyugodt lehetsz. Édesanyád okos teremtés. Tud vigyázni a gyerekekre. Hát persze, anyám okos és ügyes, ezt már ismerjük. Csak kár, hogy engem nem tanított meg semmire. Hogy én apám kétbalkezűségét örököltem. Anyámnál biztosabb helyen vannak a gyerekek, mint nálam. A legjobb lenne talán örökre nála hagyni. Kiszállni valahol útközben egy tiszta levegőjű kisvárosban, hátha találkoznék azzal, akivel nyolc évvel ezelőtt valójában találkoznom kellett volna. Ö meg hadd menjen csak csak vissza. Vissza a szmog és a képmutatás imádott városába. Ügy beszél a „két kis bogárkájáról”, mintha nekem semmi közöm sem volna hozzájuk. „Bogárkáinkat” már aligha fog mondani az életben. Amióta a kisfiúnk, Peti is megszületett, két nulla lettem a szemében, igaz, Ildikó születése után is nulla voltam már, de csak egy. Mégiscsak jobb egy nullának lenni, mint kettőnek... De hát hagyjuk a fenébe az egészet. Ez már így van. És másként aligha lesz. Ha legalább annyi természetes intelligenciája volna, hogy ilyen lelkiállapotban ne döfködne tőröket belém. Vagy szándékosan teszi? Ha meggondolom, hogy sohasem szeretett, csak mutatta... Azt is csupán addig, amíg meg nem kaparintott. Bocsáss meg, anyám, hogy nem neked szentelem gondolataimat. Hogy gyengeségemben hagytam, hogy fölébem nőjön a hétköznapok szennye. Miért is nem hallgattam szavadra, amikor azt mondtad: „Ne vedd el, fiam. Méltatlan hozzád. Sohasem lesz rendes feleség olyan nőből, aki egy heti ismeretség után az ágyadba bújik.” Hogy is lehettem annyira ostoba és gőgös: „Ez az én dolgom anyám. Felnőtt vagyok. Tetszik nekem — és kész. Én fogok vele élni.” Én élek vele. Még én. És tetszett. így igaz. A teste. A finom, ápolt bőre. „Túl sokat ad
